Így neveld a sárkányod

Eredeti cím: How To Train Your Dragon
Kiadás éve: 2010
Rendező: Dean Debois, Chris Sanders
Főszereplők: Jay Baruchel, Gerald Butler, America Ferrera
IMDB: 8,2
Rotten Tomatoes: 98%

Ritkán lát az ember olyan szép filmet, mint az Így neveld a sárkányod. Igazából félek is, hogy ez a kritika nem lesz több pár mondatnál, mert nem tudok semmit be sem belekötni.
Egyik barátom már hónapok óta emlegette, hogy látta ezt a filmet, nagyon tetszett neki, és nekem is meg kell majd néznem. Most végre hozzájutott egy normális változathoz, és az volt az első, hogy lepasszolta nekem. Én pedig megnézem. És elámultam.
Kezdjük talán ott, hogy gyönyörű a grafika. És ráadásul az alkotóknak sikerült megtalálniuk azt az egyensúlyt, ahol a karakterek még elég emberszerűek, elég komikusak, mégsem néznek ki úgy, mint egy hároméves óvodai munkája. És a kis részletek! Külön kiemelném Fogatlan szemét – az egyszerűn gyönyörű lett. Hamár a sárkányok – le a kalappal a tervezők előtt, ilyen sárkányokat gyártani! (Külön pluszpont, hogy amikor a végén a srácok megülik a sárkányokat, mindenkinek megvan a saját sárkánya.)
És a gyönyörű grafika mellé gyönyörű történetet is kapunk – megvan minden, aminek meg kell lennie. Bevezetés, felvezetés, bonyodalom, tetőpont, megoldás, befejezés – bár talán én a befejezésre még rátettem volna egy lapáttal. Mert most miért is hagyják a vikingek, hogy az a rengeteg sárkány nálunk legyen? Oké, mintha a háttérben hallottam volna, hogy valaki mondja, hogy milyen jó most a fogás, de ez akkor sem egészen tiszta.
De akkor picit a sztoriról: adott egy „kis” viking falu (na, ha az falu, akkor én tanyán élek), amit folyton megtámadnak a sárkányok, a vikingek meg visszatámadnak. Hanem ott van a törzsfőnök nyeszlett fia, Hablaty, aki agyban jóval erősebb, mint karban. Kis furfanggal elkap – és megsebesít – egy sárkányt, aki ezáltal röpképtelenné válik. A srác először meg akarja ölni, majd mégis elengedi. Aztán vissza-visszajár a sárkányhoz, közel kerül hozzá, eteti, elnevezi, és még protézist is készít neki, hogy újra repülhessen. És közben rájön, hogy a sárkányok nem csak a gyilkolásra mennek, ahogy ezt neki tanították.
Nagyon tetszett Hablaty és Fogatlan kapcsolata – már az egyáltalán, hogy Hablaty kilóg a tömegből, van egyénisége, és azért csak van vér a pucájában. Azért csak odament ahhoz a sárkányhoz! És ahogy egyre közelebb kerültek… nos, az egyszerűen gyönyörű volt .
Azért humor is van rendesen. A karakterek nagyon jópofák, külön tetszett Hablaty hablatyolása, a kovács – bocsi, a nevét elfelejtettem -, illetve a srácok. Viszont úgy érzem, hogy a szerelmi szál kicsit erőtlen volt. Persze, aranyos, meg kötelező egy ilyen filmben, de akkor meg fekhettek volna bele egy kicsit több energiát.
És akkor röviden összefoglalva az egészet: gyönyörű volt, imádtam, szerintem még legalább tucatszor meg fogom nézni.

Adele és a múmiák rejtélye

Eredeti cím: Les aventures extraordinaires d'Adèle Blanc-Sec
Kiadás éve: 2010
Rendező:Luc Besson
Főszereplők: Louise Bourgoin, Gilles Lellouche, Philippe Nahon, Mathieu Amalric
Rotten Tomatoes: N/A (az amerikai bemutatóra majd csak decemberben kerül sor)
IMDB: 6,0

Hát igen – már az Asterix óta tudtam, hogy a franciák nagyok a képregény adaptációkban.
Ugyanakkor az Adele és a múmiák rejtélyét tényleg csak egy képregény feldolgozásként kell felfognunk, nem pedig egy vígjátékként, vagy, ne adj’ Isten, egy kaland-fantasyként. Mert a film mindenből vesz valamit, és bár a végeredmény kifejezetten bájos és szórakoztató, az összkép nem egészen sima.
Adott a sztori, elég bonyolult, néhány plusz szereplővel, csak azért, hogy azokat a folytatásban majd előtérbe lehessen tenni: fiatal és gyönyörű újságírónő a huszadik század elején bejárja a világot, hogy gyógyírt találjon ikerhúga sérülésére, amiért magát okolja. És, csakhogy izgalmas legyen az egész, már a trailerből vigyorognak ránk a múmiák a ptero-daszklik (kicsit sajnáltam, hogy feliratos volt film, mert így nem jöttek olyan jól át a szóviccek, mint az előbb említett Asterix-filmeknék).
Na de most ezt a két teljesen különböző történelmi lényt – a repülő gyíkot és a betekercselt hullát – hogyan a francba is fogják egy filmben összehozni a készítők? – Hát igen, jogos a kérdés. De csak összejött nekik – bár most inkább nem lőném le a poént, hogy végül is hogyan.
Szóval először a pozitívumok: Adele karaktere nagyszerű, nagyon erős, ami kell is a többi gyengécske, inkább comic relief figura mellé. Ő volt az a szereplő, akinek bármikor szívesen a bőrébe bújnék – már csak azért is, hogy felpróbálhassam azokat a gyönyörűséges kalapokat és csodás ruhákat. A teniszes jelenet is nagyon tetszett. Briliánsak voltak még, még a szinkron hiányában is, a szóviccek. Kedves volt még számomra Caponi – Ca-póni – felügyelő figurája (és itt ellent kell mondanom a Vox stábjának: nekem kifejezetten tetszett, hogy a felügyelő sosem jutott kajához). És Patosis, ó, Patosis! Bravó!
Most hagy ne soroljam még mindazon komikus finomságokat, amik annyira jóvá tették számomra a filmet, hanem szeretnék végre rátérni kicsit a negatívumokra is.
Néha nem egészen tudtam eldönteni, hogy kiknek is szól a film – gyerekeknek, vagy felnőtteknek. Bizonyos jelenetek, mint például mikor Adele ezerféleképpen megpróbálja kiszabadítani a börtönből a Professzort – ami amúgy nagyon-nagyon tetszett – kifejezetten a fiatalabb korosztály számára készült szerintem, míg mint például mikor Adele fürdő, és bizonyos dolgok kivillannak – nos, az megint egy másik korosztály. De nem baj, én pont a két kor hátárán állok, szóval nekem tetszett – nem is kicsit.
Bár a „Karomba!” felkiáltást a mai napig nem sikerült megértenem.