2010. november 7., vasárnap

Így neveld a sárkányod


Eredeti cím: How To Train Your Dragon
Kiadás éve: 2010
Rendező: Dean Debois, Chris Sanders
Főszereplők: Jay Baruchel, Gerald Butler, America Ferrera
IMDB: 8,2
Rotten Tomatoes: 98%

Ritkán lát az ember olyan szép filmet, mint az Így neveld a sárkányod. Igazából félek is, hogy ez a kritika nem lesz több pár mondatnál, mert nem tudok semmit be sem belekötni.
Egyik barátom már hónapok óta emlegette, hogy látta ezt a filmet, nagyon tetszett neki, és nekem is meg kell majd néznem. Most végre hozzájutott egy normális változathoz, és az volt az első, hogy lepasszolta nekem. Én pedig megnézem. És elámultam.
Kezdjük talán ott, hogy gyönyörű a grafika. És ráadásul az alkotóknak sikerült megtalálniuk azt az egyensúlyt, ahol a karakterek még elég emberszerűek, elég komikusak, mégsem néznek ki úgy, mint egy hároméves óvodai munkája. És a kis részletek! Külön kiemelném Fogatlan szemét – az egyszerűn gyönyörű lett. Hamár a sárkányok – le a kalappal a tervezők előtt, ilyen sárkányokat gyártani! (Külön pluszpont, hogy amikor a végén a srácok megülik a sárkányokat, mindenkinek megvan a saját sárkánya.)
És a gyönyörű grafika mellé gyönyörű történetet is kapunk – megvan minden, aminek meg kell lennie. Bevezetés, felvezetés, bonyodalom, tetőpont, megoldás, befejezés – bár talán én a befejezésre még rátettem volna egy lapáttal. Mert most miért is hagyják a vikingek, hogy az a rengeteg sárkány nálunk legyen? Oké, mintha a háttérben hallottam volna, hogy valaki mondja, hogy milyen jó most a fogás, de ez akkor sem egészen tiszta.
De akkor picit a sztoriról: adott egy „kis” viking falu (na, ha az falu, akkor én tanyán élek), amit folyton megtámadnak a sárkányok, a vikingek meg visszatámadnak. Hanem ott van a törzsfőnök nyeszlett fia, Hablaty, aki agyban jóval erősebb, mint karban. Kis furfanggal elkap – és megsebesít – egy sárkányt, aki ezáltal röpképtelenné válik. A srác először meg akarja ölni, majd mégis elengedi. Aztán vissza-visszajár a sárkányhoz, közel kerül hozzá, eteti, elnevezi, és még protézist is készít neki, hogy újra repülhessen. És közben rájön, hogy a sárkányok nem csak a gyilkolásra mennek, ahogy ezt neki tanították.
Nagyon tetszett Hablaty és Fogatlan kapcsolata – már az egyáltalán, hogy Hablaty kilóg a tömegből, van egyénisége, és azért csak van vér a pucájában. Azért csak odament ahhoz a sárkányhoz! És ahogy egyre közelebb kerültek… nos, az egyszerűen gyönyörű volt .
Azért humor is van rendesen. A karakterek nagyon jópofák, külön tetszett Hablaty hablatyolása, a kovács – bocsi, a nevét elfelejtettem -, illetve a srácok. Viszont úgy érzem, hogy a szerelmi szál kicsit erőtlen volt. Persze, aranyos, meg kötelező egy ilyen filmben, de akkor meg fekhettek volna bele egy kicsit több energiát.
És akkor röviden összefoglalva az egészet: gyönyörű volt, imádtam, szerintem még legalább tucatszor meg fogom nézni.

Adele és a múmiák rejtélye


Eredeti cím: Les aventures extraordinaires d'Adèle Blanc-Sec
Kiadás éve: 2010
Rendező:Luc Besson
Főszereplők: Louise Bourgoin, Gilles Lellouche, Philippe Nahon, Mathieu Amalric
Rotten Tomatoes: N/A (az amerikai bemutatóra majd csak decemberben kerül sor)
IMDB: 6,0

Hát igen – már az Asterix óta tudtam, hogy a franciák nagyok a képregény adaptációkban.
Ugyanakkor az Adele és a múmiák rejtélyét tényleg csak egy képregény feldolgozásként kell felfognunk, nem pedig egy vígjátékként, vagy, ne adj’ Isten, egy kaland-fantasyként. Mert a film mindenből vesz valamit, és bár a végeredmény kifejezetten bájos és szórakoztató, az összkép nem egészen sima.
Adott a sztori, elég bonyolult, néhány plusz szereplővel, csak azért, hogy azokat a folytatásban majd előtérbe lehessen tenni: fiatal és gyönyörű újságírónő a huszadik század elején bejárja a világot, hogy gyógyírt találjon ikerhúga sérülésére, amiért magát okolja. És, csakhogy izgalmas legyen az egész, már a trailerből vigyorognak ránk a múmiák a ptero-daszklik (kicsit sajnáltam, hogy feliratos volt film, mert így nem jöttek olyan jól át a szóviccek, mint az előbb említett Asterix-filmeknék).
Na de most ezt a két teljesen különböző történelmi lényt – a repülő gyíkot és a betekercselt hullát – hogyan a francba is fogják egy filmben összehozni a készítők? – Hát igen, jogos a kérdés. De csak összejött nekik – bár most inkább nem lőném le a poént, hogy végül is hogyan.
Szóval először a pozitívumok: Adele karaktere nagyszerű, nagyon erős, ami kell is a többi gyengécske, inkább comic relief figura mellé. Ő volt az a szereplő, akinek bármikor szívesen a bőrébe bújnék – már csak azért is, hogy felpróbálhassam azokat a gyönyörűséges kalapokat és csodás ruhákat. A teniszes jelenet is nagyon tetszett. Briliánsak voltak még, még a szinkron hiányában is, a szóviccek. Kedves volt még számomra Caponi – Ca-póni – felügyelő figurája (és itt ellent kell mondanom a Vox stábjának: nekem kifejezetten tetszett, hogy a felügyelő sosem jutott kajához). És Patosis, ó, Patosis! Bravó!
Most hagy ne soroljam még mindazon komikus finomságokat, amik annyira jóvá tették számomra a filmet, hanem szeretnék végre rátérni kicsit a negatívumokra is.
Néha nem egészen tudtam eldönteni, hogy kiknek is szól a film – gyerekeknek, vagy felnőtteknek. Bizonyos jelenetek, mint például mikor Adele ezerféleképpen megpróbálja kiszabadítani a börtönből a Professzort – ami amúgy nagyon-nagyon tetszett – kifejezetten a fiatalabb korosztály számára készült szerintem, míg mint például mikor Adele fürdő, és bizonyos dolgok kivillannak – nos, az megint egy másik korosztály. De nem baj, én pont a két kor hátárán állok, szóval nekem tetszett – nem is kicsit.
Bár a „Karomba!” felkiáltást a mai napig nem sikerült megértenem.

2010. szeptember 6., hétfő

A hercegnő


Eredeti cím: The Duchess
Rendező: Saul Dibb
Főszereplők: Kiera Knightly, Ralph Fiennes, Dominic Cooper, Hayley Atwell
Kiadás éve: 2008
IMDB: 6,9
Rotten Tomatoes: 61%
Devonshire hercegnője a maga korában olyan volt, mint manapság – uram bocsá! – Lady Gaga. De inkább csak maradjunk Madonnánál, vagy ami még jobb példa, Eva Peronnál.
Az ezerhétszázas évek végének Angliájában járunk, ahol sokan bármit megtennének a névért, a rangért. Így kerül nőül az ifjú – alig tizenhét éves – Georgiana Devonshire hercegéhez. A férfi szerint az újdonsült arának nem sok dolga lenne: csak szüljön neki egy fiút. Ez bár kezdetben nem sikerül, a nő nem hagyja magát háttérbe szorítani: imádja lányait, belemártja magát a politikai életbe egy olyan korban, amikor a nők a szavazati jogról még csak nem is álmodhattak, és közben egy korszak meghatározó divatikonja lesz. És ezt miért? Mert elvetemülten keresi a boldogságot.
Georgiana ugyanakkor egy végtelenül jószívű teremtés is: férje balkézről született lányát sajátjaként neveli, barátnőjét saját házába fogadja – de most abba is hagyom eme történelmi személyiség/filmbéli karakter ajnározását, és rátérek magár a filmre.
Sok dolgot el tudok mondani erre a filmre is azok közül, amiket A másik Boleyn lányra mondtam. Történelmileg nem teljesen hű – példának okért, Mr. Grey-t, Georgiana szeretőjét a lánnyal nagyjából egykorúnak mutatja, mikor az valójában hét évvel volt fiatalabb nála -, az angol táj gyönyörű, a jelmezek pedig, ó, azok a jelmezek! Bocsánat, nőből vagyok, és az ilyenek felett nem tudok elsiklani. Mindig is izgattak a terebélyes szoknyák, a szoros fűzők, mai szemmel nevetséges harisnyák, alsóneműk – komolyan, néha azt kívánom, bárcsak manapság is hordhatnánk még ilyeneket – ez a film ez benni vágyamat csak erősített. És nem csak én gondolom így, hiszem ez az alkotás elnyerte a legjobb kosztümnek járó Oscar-díjat.
Na meg azok a parókák, frizurák! Mondjuk arra kíváncsi lennék, hogy egyes jelenetekben mennyi volt Kiera Knightly saját haja, és mennyi a hozzáadott „segítség”.
Ugyanakkor azt hiszem, erre a történetre nem tudom azt mondani, hogy tanmese lenne. Gyönyörű és megható, viszont nem sok olyat mutat, amit át tudnánk ültetni a mai életbe – hacsak valaki nem akar édeshármasban élni a férjével és a barátnőjével, miközben saját maga is tart egy szeretőt. Viszont Georgiana jósága és ereje – bár a végén sajnos veszít, ha at vesszük – igazi követendő példát állít elénk. Nagyszerű film, mindenkinek ajánlom.

A másik Boleyn lány


Eredeti cím: The Other Boleyn Girl
Rendező: Justin Chadwick
Főszereplők: Natalie Portman, Scarlett Johanson, Eric Bana
Kiadás éve: 2008
IMDB: 6,7
Rotten Tomatoes: 41%
Mostanában rákaptam a történelmi drámákra, amiknek a sorában az első a Másik Boleyn lány volt.
A történet többé-kevésbé ismert. Boleynéknak van két lánya, az egyiket – Máriát - most adták férjhez, a másikat – Annát - pedig VIII. Henrik szeretőjének szánják. Ám a király máshogy gondolkodik, és Máriát veszi magához. Viszont Anna sem adja fel egykönnyen, és hosszútávon kiharcolja, hogy a király őt vegye el feleségül, hatalmas változásokat indítva el Angliában, mint úgy megtéve az első lépéseket saját sírja felé.
Mit is mondjak? Lenyűgözött. Natalie Portmant a Star Wars óta kedvelem, és bár Scarlett Johansontól még nem láttam filmet végig, egy darabban, el kell ismernem, hogy ők ketten nagyszerű csapatot alkottak, a fagyira a tejszínhabot pedig Eric Bana tette fel. Valamint külön meglepetés volt számomra újra találkozni ebben a filmben Juno Temple-lel, akit a Vadócka Drippy-jeként ismertem meg. Juno karaktere itt igencsak messze áll a Vadócka vicces, kicsit lökött Drippy-jétől, hiszen Jane Parkert, a Boleyn lányok sógornőjét alakítja, aki közvetlenül felelős férje és Anna kivégzéséért.
Na de ennyit a színészekről! Illetve még csak annyit, mielőtt továbblépek, hogy külön tetszett Natalie Portman játéka a lefejezését megelőző jelentnél. Hogy a büszke nő, aki pár héttel korábban még százaknak parancsolt, hogy őri meg tartását egész az utolsó előtti pillanatig, hogy aztán ott a vég torkában összeomoljon… Bravó!
A történet igazán megfogott, bár történelmileg nem volt éppen elég pontos – kezdve onnan, hogy a történészek szerint Anna volt a fiatalabb nővér, nem pedig Mária, ahogy a film beállítja, és még sorolhatnám. A jelmezek bámulatosak voltak, gyönyörűek, mégis korhűk (bár itt van némi problémám jelen pillanatban, hiszen ma kezdtem el nézni a Tudorok című sorozatot, ami ugyebár szinte ugyanazt a történetet meséli el, csak korábban kezdi, és később fejezi be, és ahol bár hasonlók a jelmezek, mégis teljesen mások – de erről majd egy másik postban). Itt pedig még külön piros pont is jár Anna B betűs nyakláncáért, amit még a korabeli festményeken is megcsodálhatunk.
A helyszíneket jól választották ki, és az angol táj még mindig gyönyörű.
Mindent egybevetve viszont A másik Boleyn lány nem csak egy történelmi dráma, hanem egy tanmese is. Tanmese egy olyan nőről, aki mindent megtett, hogy megkapja, amire vágyott, csakhogy a végén rájöjjön, hogy mekkora hibát is követett el ezzel. Mese a hatalomról, életről, halálról, aljas játékokról, és az örök testvéri szeretetről.

2010. szeptember 1., szerda

A csúf igazság

Eredeti cím: The Ugly Truth
Kiadás éve: 2009
Rendező: Robert Luketic
Főszereplők: Katherine Heigl, Gerald Butler
IMDB: 6,4
Rotten Tomatoes: 14%

Egy barátom mondta, hogy nézzem meg. Megtettem. De hogy miért?
Adott egy látszólag magabiztos, ám valójában idióta, önértékelési problémákkal küzdő, agyilag egy óvodás szintjén megragadt TV producer, meg egy nagyszájú, szoknyapecér – ám valójában egy valódi kapcsolattól rettegő műsorvezető, akinek a kedvenc szórakozása, hogy másokat sértegessen, és mellesleg meg van róla győződve, hogyha valaki, nos, hát akkor ő aztán tényleg érti a férfiakat. És akkor ebből kéne összehoznunk egy kellemes másfél órás lazulást.
A sztori alappillére még nem is lenne rossz: miután – jézusom, már a szereplők neve sem jut eszembe! – a csaj megkapja új műsorvezetőnek a hapekot, azok jól összevesznek, majd egyészségre jutnak. A hapek bevezeti a csajt a „csúf igazság” rejtelmeibe, és segít neki, khm, női praktikákkal meghódítani azt a bizonyos szomszédot, aki tökéletesen megfelel a csaj elképzelt ideáljának. Közben persze – ez nem titok egy romkomnál – csajszink rájön, hogy a cuki szomszédsrác mégsem kell neki, hanem inkább azzal a bunkó medvével bújik minden este ágyba. Csakhogy közben százszor lejáratja ugyanúgy saját magát, mint a női nemet is. Bugyiban, fejjel lefelé lóg egy fáról, hogy aztán premier plánban megcsodálhassa a cuki szomszédsrác szerszámát (ugyanis az meg gyorsan kiszalad segíteni neki egy szál törcsiben, ami pedig már-már törvényszerűen leesek), bugyuta győzelmi táncot lejt a srác ajtaja előtt, a munkahelyén bezárkózik a gardróbba, hogy a földön ülve sajnálja magát, a baseball meccsen a kivetítőre kerül, igencsak félreérthető helyzetben… És ne felejtsük el, hogy itt nem kis eszetlen gimnazista csajról van szó, és ez nem az Amerikai pite, ahol ezeket a dolgokat mindenféle kitétel nélkül elfogadnánk, hanem egy érett, felelősségteljes üzletasszonyról. Köszönjük szépen, ti „teremtés koronái”, ha ezt látjátok bennünk.
Persze Gerald Butler karaktere sem sokkal jobb, miután ő pedig azt probálja szegény néző agyába belesulykolni, hogy egy nő a pasinak csak a szexért kelhet. Ettől függetlenül viszont Mr. Butler játéka kifejezetten tetszett – ezt azonban nem tudom elmondani Heigléről – a Grace klinikában sokkal jobb szokott lenni.
A film vége természetesen a kötelező happy end, és a legjobb dolog, amit a néző tehet, hogy amint elsötétült a kép, el is felejti ezt a filmet…

2010. augusztus 28., szombat

Glee - Sztárok leszünk!

Eredeti cím: Glee
Leadás eredeti dátuma: 2009/2010-es évad
Főszereplők: Matthew Morrison, Jane Lynch, Lea Michele, Cory Monteith
IMDB: 8,7
Rotten Tomatoes
: N/A

A mai világban, ahol a legtöbb sorozat vagy vámpírokkal, vagy hullákkal, vagy sebesültekkel és betegekkel, a zenés-romantikus-vicces Glee-nek nem jósoltak túl nagy jövőt. Hát mekkorát tévedtek!
Will Schuester egy teljesen hétköznapi középiskolai spanyoltanár, aki bár nagyszerű ember, felesége mégis úgy rángatja, mint egy marionett bábút. Na már most drága tanárurunknak egy nagy álma van: szeretné újraszervezni azt a csoportot, ami megszínesítette a saját középiskolás éveit, a Glee Klubot. Végül meg is erre az engedélyt, azzal a feltétellel, hogy a klub költségeit neki kell állnia, és ha a klub nem ér el valamilyen helyezést a regionális kórusversenyen, akkor nekik fel is út, le is út. Ha viszont nyernek, akkor még anyagi támogatást is kapnak az iskolától – amit a szurkolólányoktól vennének el. Így hát érthető, hogy a szurkolók szívtelen edzője, Sue Sylvester mindent megtesz, hogy szabotálja a klubot – a sorozat legtöbb nem szívügyön alapuló konfliktusa a Will és Sue kölcsönös gyűlöletén alapszik.
A casting egyszerűen bámulatos – a sok színész már a Broadway-n is játszott (például Morrison – Mr. Schue – a Hajlakkban, Linkként, Michele – Rachel – a Tavaszébredésben Wendlaként), a karakterarzenálról pedig már ne is beszéljünk! Sokszínű, kisebbségekkel, középiskolai klikkekkel tarkított, ahol mindenkinek megvan a mag hibája, rigolyája, mégis mindenki szerethető. Na jó, Mr. Schuester feleségét ki nem állhattam.
És bár a sorozatnak van egy nyilvánvaló vonala – a klub harca, hogy megnyerjék a versenyt, és fennmaradhassanak – van egy fontosabb momentuma is. Ez pedig a nézők buzdítása az önkifejezésre, a másság elfogadására, önmagunk elfogadására. Számomra a két legmeghatóbb jelenet az volt, amikor egy számot tolószékkel táncolva adtak elő, illetve mikor az Imagine-t egy hallássérültekből álló kórussal összeállva énekelték el.
És a zenéről még nem is beszéltem! Minden színész maga énekli a dalait, amit nem is akármilyen színvonalon tesznek meg. Vegyük csak példának okáért Chris Colfert, aki még a Defying Gravity-t (a Wicked c. musical egyik leghíresebb dala, eredetileg egy duett egy szoprán és egy mezzo-szoprán énekesnő közt – a szerk.). el tudta énekelni. Műfajilag is nagyon színes a paletta. A Kiss-től Lady Gagáig mindből és mindenkitől kapunk egy kicsit, sőt, Madonna még egy saját epizódot is kapott.
Lezárásként egy kis összesítés: bár a Glee-nek mindössze pár epizódot jósoltak, a sorozat túl van egy leadott teljes, 22 részed évadon, és még kettőn, amit megrendeltek a készítők. Idén ő nyerte a legjobb sorozatnak járó Golden Globe-ot, valamint a People Choice Awardot, emellett pedig 19 Emmy-díjra jelölték.
Én pedig nagyon büszke vagyok magamra, hogy a cikket keményen másfél órával a magyar TV premier előtt posztoltam 

2010. augusztus 27., péntek

Asterix az olimpián


Eredeti cím: Astérix aux jeux olympiques
Kiadás éve: 2008
Rendező:Frédéric Forestier, Thomas Langmann
Főszereplők: Gérald Depardieu, Clovis Clornillac, Benoît Poelvoorde, Alain Delon
IMDB: 4,9
Rotten Tomatoes: N/A (RT-n egy pozitív – angol -, és egy negatív – ismeretlen nyelv – kritika)

A pekingi olimpia nagy hajrájában a franciák is megtették a magukét, és nem is keveset öltek bele. A film már a harmadik élőszereplős Asterix-film, és bár nem mondanám, hogy a legjobb, mégis harmadszori megnézésre is volt, hogy hangosan felnevettem.
Röviden a történetről: kedvenc galljaink egyik földije, Habarodix halálosan beszeret Irinába, a görög hercegnőbe, akire azonban Brutus, Cézár pöppet pösze fia (Forgács Gábor szinkronja egyszerűen bődületes!) kivetette a hálóját. Némi kakaskodást követően megszületik a döntés: az veheti feleségül a gyönyörű Irinát, aki megnyeri az olimpiát. A helyzet egészen addig reménytelen Habarodix számára, amíg Asterix, Obelix, Csodaturmix, valamint nem túl nagy örömükre Hangjanix is el nem kísérik őt Göröghonba. És innentől elszabadul a pokol.
Megtudjuk, hogyan is vesztette el a karját Milói Vénusz, találkozunk egy igazi Góliáttal, részt veszünk egy rögtönzött bárd-konferencián, kapunk egy romantikus erkélyjelenetet is, aminek a végére Brutus és Obelix teszi az i-t, némi Jedi-erőnek is a birtokába jutunk, valamint megcsodálhatjuk Michael Schumacher debütálást a mozivásznon, a legvégére pedig az előző fejezet főhőse, Skiccpausz is betér egy kis bulizásra.
Slusszpoén még, némi történelmi utalásként Brutus kis epizódjai – valahogy mindig megpróbálja eltenni apucit láb alól, ám ez sajnos a különböző kóstolók (párduc, fürdő- és tükörkóstoló) sosem jön össze.
Bár egyesek a darabot minden idők legrosszabb európai filmjének tekintik, azért még ne temessük. Vannak gyengepontjai, ezt nem tagadom – megismétlődik a druidarablás motívuma, amiből már kaptunk az első, 1999-es porcióban, néhol a jelenetek és az effektek eltúlzottak (bár ez néhol inkább a poén kedvéért történik), valamint némelyik mellékszereplővel sem vagyok teljesen megelégedve.
Viszont Brutus elsőrangú – negatív hőshöz képest a film humoros voltát szinte teljesen egymagában viszi végig, Obelixszel megsegítve. Mondjuk ehhez, mint már említettem, nagyban hozzájárul Forgács Gábor szinkronja. Talán a kritikusoknak csak azért nem tetszett a film, mert ők ebből kimaradtak. Ha lesz időm, majd sajnálom őket…

2010. július 13., kedd

Shrek a vége, fuss el véle


Eredeti cím: Shrek Forever After
Kiadás éve: 2010
Rendező:Mike Mitchell
Főszereplők: Mike Myers, Cameron Diaz, Eddie Murphy, Antonio Banderas
IMDB: 6,7
Rotten Tomatoes: 58%

Ugyan az, mint a Perzsia Hercege – voltak bizonyos elvárásaim, aminek nem felelt meg a film.
Persze, egy Shrek moziról beszélünk, szóval a szórakozás garantált, de ez akkor sem hozta az eddigi részek színvonalát. A sztori alapjába véve ötletes és aranyos, attól függetlenül, hogy ez az epizód is ugyanarról szól, mint az előző kettő – Shrek újra egyszerű ogre akar lenni, hírnév és felelősség nélkül. Rumpelstilstkint (remélem, jól írtam) például kifejezetten üdítő karakternek találtam, a maga őrültségeivel és röhejes parókáival. De ugyanakkor ez az alternatív valóság-dolog hatalmas hiba is volt a készítők részéről, miután ezzel annyira megkavarták a sztorit, hogy mi négyen, az átlag 18 évünkkel képtelenek voltunk megérteni, hogy pontosan mi-miből is következett.
Mellesleg ha belegondolunk, az egész film egy nagy bakira épül. A mi kis vörös törpénk – nem vagyok hajlandó még egyszer leírni azt a nevet – ugyebár egy napot ad Shreknek, hogy valódi ogre lehessen. Ő pedig ennek a huszonnégy órának a felét elszórakozza, utána elmegy az erdőbe, a mocsárba, az Óperencián túlra, a sárkány várához, és vissza. Az első részben csak a Duloc-sárkány vára út két-három napot vett igénybe. Itt max 1-2 órát. És emiatt hihetetlen lesz az egész történet. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy milyen könnyen befogadják Shreket az ellenállásba – jó, ezt még megmagyarázom -, hogy Fiona is milyen gyorsan hisz majd neki, és a francba is, hogy került Kandúr Fionához?! Számomra ez a legnagyobb kérdés azt egészben.
És apróbb bakikból is van elég – mint például Shrek eltűnő, majd újra megjelenő páncélja. Vagy hagy említsem még itt az igencsak gyenge kezdő- és lezáró jelent sort – a végén hogyan került Shrekékhez a többi ogre?
Valamint ez a film könyörtelenül lop minden sztoriból, amit csak el tus érni, és itt most nem csak népmesékről beszélek, hanem például az Oz-könyvekről – mert ugyan hol másutt olvadnak el a boszorkányok a tiszta víztől?
Mellesleg a végét sem értem egészen. Ha egyszer érvénytelenítették a szerződést, akkor miért a buliba került vissza, miért nem oda, amikor aláírta a szerződést? Az lenne szerintem logikus…
A vágás pedig kritikán aluli. Sokszor éreztem úgy, mintha a trailerből látnék egy részletet, mintha hiányoztak volna belőle másodpercnyi részek. Illetve azt sem fogom megbocsátani a készítőknek, hogyha csak ideiglenesen is, de megölték Mézit. Az brutális volt.
Persze ettől függetlenül megvoltak ennek a filmnek is a maga pillanatai. Például a bömbéljé’!-gyerek. Na, az hatalmas volt. Vagy mikor Pinocchio el akarta adni Gepettot. Illetve a szado-mazo előjáték (oké, ez így nem volt benne a filmben. Ezt drága barátosném nyögte benne annál a résznél, amikor Shrek és Fiona gyakorolnak a harcra). Na meg a boszi-break. De sajnos más nagy pillanatot nem tudok megemlíteni.
A Shrek a vége, fuss el véle attól függetlenül, hogy aranyos kis film, egyáltalán nem nyűgözött le. Mikor kijöttem a moziból, nem a nagy pillanatokat ismételgettem, hanem a problémáit ecseteltem. Önmagában nem rossz, az elődeit nézve elég gyenge.

2010. július 12., hétfő

Kutyaszálló



Eredeti cím: Hotel for Dogs
Kiadás éve: 2009
Rendező: Thor Freudenthal
Főszereplők: Emma Roberts, Jake T. Austin, Don Cheadle
IMDB: 4,8
Rotten Tomatoes: 47%

Aranyos kis gyerekfilm, semmi több – az igazat megvallva, a készítők talán jobban jártak volna, ha rajzfilmben csinálják meg, bár az biztos nem hozott volna ennyit a konyhára.
A történet: adott egy elárvult testvérpár, Andi és Bruce, aki az utóbbi pár évben nevelőszülőtől nevelőszülőig járkált, miközben titokban nevelgették a kutyájukat, Friday-t. Ám most kifogtak egy, a szokottnál is problémásabb párost – feltörekvő rock sztárok nulla tehetséggel, lelakatolt konyhai szekrények, stb… -, ráadásul már azzal fenyegetik őket, hogy külön helyre kerülnek. Aztán némi véletlen folytán betörnek a szomszédágukban lévő elhagyatott hotelba, ahol még két kutyát találnak. Aztán – némi segítséggel – egyre több kutyát menteknek meg, miközben Bruce haláli dolgokat talál ki a kutyák számára – etetőgép, WC, kocsi szimulátor… Aztán persze beüt a krach, és jön a film bonyodalma…
A kutyák egyszerűen tündériek, de elég hihetetlen, amit tesznek. Maga a film egész lezárása elég hihetetlen. Jó, megcsinálják a hotelt, és minden szép, meg jó, de könyörgöm, az egész olyan, mintha embereknek csinálták volna! Mi az, hogy a „18 feletti kutyák” – azok már matuzsálemek… szóval itt ütközik ki az, hogy ez a film igazából gyerekeknek készült. És nekik tökéletes is. Mert tényleg aranyos, és tökéletes a happy endje – a gyerekek jó helyre kerülnek, a kutyák jól elvannak, és még a „főgonoszok” is kapnak munkát a hotelban.
A karakter ennek megfelelően nem túl bonyolultak, sőt, Andi néhány kinyilatkozásán eléggé kiakadtam. Amit a buliban művel…
Lényeg a lényeg, attól függetlenül, hogy nem nagy egy eresztés, aranyos kis film, gyerekeknek kiváló, a vége megható – én könnyeztem rajta egy sort, bár ezt az akkori lelkiállapotom is befolyásolta –, és kifejezetten tetszett a záró kép, ami rímelt a nyitójelentre.
Komoly, Oscar-díjas alakítást, elgondolkodtató cselekményt akarsz? Akkor ez nem a te filmed. De egy kis visszafiatalodásra, mozizásra egy kisgyerekkel tökéletes.

2010. július 6., kedd

Perzsia hercege - Az idő homokja


Eredeti cím: Prince of Persia: The Sands of Time
Rendező: Mike Newell
Főszereplők: Jake Gyllenhaal, Gemma Arterton, Ben Kingsley
Kiadás éve: 2010
IMDB: 6,9
Rotten Tomatoes: 37%
Sokat vártam, elég nagyot csalódtam.
Igazából az igazi probléma, hogy mikor megpróbálok visszaemlékezni erre a filmre, a kezdésen és a csúcsponton kívül csak az jut eszembe, hogy a főszereplő, Dastan herceg és Tamina Hercegnő mentek. De hogy hova? Előbb menekültek, aztán voltak struccfuttatáson (első kérdésem: ha az időszámításunk előtti Perzsiában járunk, akkor hogy a francba kerül a strucczsoké hátára arab szám?), aztán üldözték őket, aztán a sivatagban voltunk, aztán a templomban, aztán megint a sivatagban, aztán a temetésen… nem feltétlenül ebben a sorrendben.
Maga az alapötlet nem is lenne rossz: adott egy király, annak három fia (abból egy, a főszereplő örökbefogadott), egy féltékeny öcs, aki a trónra vágyik, egy szépséges hercegnő, egy szent város, meg egy ősi mítosz tőrrel és homokkal. A király öccse addig mesterkedik, csal és lefizet, ameddig a három herceg le nem rohanja a várost, meg nem szerzik a tőrt és el nem fogják a hercegnőt. Majd megöli a királyt, a legfiatalabb herceget, Dastant használva bűnbakul. Persze mi nem tudjuk, hogy a kedves nagybácsi a gyilkos, nem pedig a legidősebb báty, egészen… cirka fél óráig? Hát igen, ezzel a szállal még dolgozhattak volna kicsit az alkotók, húzhatták volna kicsit az agyunkat (bár én még az elején sem nagyon hittem el, hogy a legidősebb báty a gyilkos, tekintve hogy eléggé jófejnek állították be). A végén persze megtudjuk, hogy a nagybácsi egészen a gyermekkorukba akar visszamenni, hogy ott ölhesse meg a királyt (pontosabban: nem mentse meg az oroszlántól), de ehhez ki kell szúrnia a „homokórát” a tőrrel, ám akkor meg jön a világvége, ami aztán mégsem következik be, bár nem egészen vágom, hogy miért nem, de hát kellett a happy end.
Most pedig a részletek, mivel tudjuk, hogy az ördög ott rejtőzik…
Jake Gyllenhaal szuper volt – és most arról beszélek, hogy jól kigyúrta magát a szerepre, hanem arra, hogy nagyszerűen hozta Dastan karakterét. A srác néha kicsit comic relief volt a film alatt, de pont ez tetszett benne. Mert hiába került be Dastan a történet szerint az események előtt tizenöt évvel a palotába, azért a lelke mélyén mindig is utcagyerek maradt. Ezt nagyszerűen ecseteli a legelső jelenete: amíg fivérei készülnek a harcra, ő egy katonával birkózik félmeztelenül, miközben a többiek meg fogadnak rájuk. Szép kis herceg, mit nem mondjak.
Tamina, a büszke hercegnő, a tőr örzője, ő, nos.. ő egy büszke hercegnő, és mást nem is nagyon látunk tőle. Illetve, a film vége felé, mikor feláldozza magát, elengedi Dastan kezét, és bőgve lezuhan a mélybe… no igen, erre mondaná a Megasztár stábja, hogy „ez nem jött át”. Mellesleg pedig – barátosném rá a tanú – a filmben nagyjából csak négy olyan jelent volt, mikor majdnem megcsókolták egymást Dastannal, aztán mégse. Ezt egyszer el kell játszani minden ilyen filmben. A kettő még oké. A harmadik ilyen jelent már sok, köszönjük szépen.
A nagybácsi végig túl átlátszó volt, ha engem kérdeztek. Egyedül neki van feketével kihúzott szeme és csillogó kopasz feje – ha belegondolunk, az elő pillanattól kezdve azt ordítja, hogy gonoooosz.
Voltak benne szép planok, de itt úgy érzem, hogy az alkotók nagyon ki akarták hangsúlyozni, hogy egy játékból csináltak filmet: furcsa szögek, begyorsítják a képet, aztán lelassítják. Engem ez egy kicsit zavart. A jelmezek és a díszletek viszont állatiak.
Tetszett még a kis késdobáló, és az adóellenes sejk – na, ők nálam elviszik a film mellékszereplőinek járó pálmát. A legjobban az tetszett, ahogy Tamina ráveszi őket, hogy menjenek a templomba. „Rengeteg arany van ott. Adómentes.”
Viszont volt pár „nem értem” és nem oda való jelent is. Pl. nem egészen értem, miért kellett akkora feneket keríteni annak, hogy egy nemes akárkicsoda kíséretében lopakodnak be a temetésre. Oké, értem én, hogy Tamina akkor szerezte meg a tőrt – ki tudja, hányadára? -, de ezt meg lehetett volna sokkal kevesebb cicomával is oldani. Illetve nagyon nem tetszett még a „csúcspont”, mikor Tamina feláldozta magát. Nagyon szép volt viszont mikor Dastan még a saját élete árán is képes lett volna bebizonyítani bátyjának, hogy nem ő apjuk gyilkosa.
Száz szónak is egy a vége: a Perzsia hercege egy viszonylag igényes blockbuster, amit mindössze ott rontottak el, hogy túl sok akciót akartak belezsúfolni, így egy szépen folyó, emelkedő cselekményszál helyett kaptunk egy enyhén hullámzó, lagymatag valamit. A végét viszont még mindig nem értem.

2010. július 3., szombat

Napfogyatkozás


Eredeti cím: Twilight-saga: Eclipse
Kiadás éve: 2010
Rendező: David Slade
Főszereplők: Kristen Stewart, Robert Pattinson, Taylor Lautner
IMDB: 4,6
Rotten Tomatoes: 54%


Végre hétágra süt a nap kicsiny hazánkban, ám a világ tinédzserállományának jelentős hányada jelen pillanatban a Napfogyatkozást bámulja.
A legeslegelején először is szeretné kikötni, hogy én az igazi rajongók táborába tartozom, azok közé, akik elsőkként az országban olvasták és szerették meg ezt a sorozatot (abban szinte biztos vagyok, hogy a kollégiumomban én voltam az első, akinek megvolt az Alkonyat). És bár a rajongásom az elmúlt közel két évben kissé apadt – ami mondjuk arra tökéletesen jó volt, hogy ma már tisztán látom a sorozat hibáit is -, azért még mindig imádom, és várok minden apró kis morzsát vele kapcsolatban.
De most térjünk csak rá a filmre. Röviden összefoglalva: szerintem az eddigi legjobb Alkonyat-film. A New Moont magasan veri, a Twilightot is lekörözi kissé. David Slade nagyszerűen végezte a dolgát, így hát kaptunk tőle egy viszonylag könyvhű, ám mégsem elnyújtott, élvezhető filmet.
Kedves ismerősként láttam viszont az első filmben is feltűnt kézi kamerás felvételeket, valamint a könyv szó szerinti idézésének gyakori megjelenését – külön piros pont Jacob leveléért.
A színészekkel különösebb problémám ismét nem volt (hacsak nem számítjuk egyre növekvő ellenszenvemet Robert Pattinson irányába, ám ez most nem márvadó), viszont kár volt lecserélni Rachelle Lefevre-t Bryce Dallas Howardra, ha engem kérdeztek. Rachelle-ben volt valami vadállatias, valami tüzes, ami tökéletes Victoriává tette, míg Bryce olyan, mint egy óriási porcelánbaba. Túlságosan bájos ehhez a szerephez.
A poénok elég jól betaláltak – mint például Edward és Alice kis közjátéka az ebédlőben, a „hányszor érettségizel” megjegyzésre -, sokat nevettem a filmen (ami mondjuk a társaságom számlájára is írható, hiszen végigkommentáltuk az egész mozit, és a saját beszólásainkon többet röhögtünk, mint a filmen). Az akciójelenetek nagyon jók voltak, a koreográfia lenyűgöző volt, és az is külön tetszett, hogy Riley és hadserege, főleg Bree nagyobb szerepet kapott, mint a könyvben (itt lehet, hogy kicsit elnéztem valamit, de van egy olyan érzésem, hogy David Slade a The Short Second Life of Bree Tanner-t is alapul vette a filmhez, hiszen az egyik jelenet kísértetiesen hasonlított a fent említett könyv nyitóképéhez).
Kifejezetten tetszett még a Victoria és Riley közt lejátszódó viszony is.
És hogy egy kicsit belemenjünk még az apró részletekbe, hagy emeljem még ki Jessica beszédét, Bella pólós takaróját, Charlie „komoly beszélgetését” és Jasper előtérbe helyezését ebben a filmben (persze lenne még, amit megemlítenék, de azt hiszem, ahhoz még egyszer meg kéne néznem a filmet, és most nem úgy, hogy végigröhögöm).
Most pedig a negatívumok: én, aki többször is olvasta a könyvet, könnyedén megértette, hogy mi történik, ám valaki olyannak, aki mindenféle előismeret nélkül ült be a moziba, elég nehéz dolga lehetett. A jelenetek gyakran ugrálnak, nincs semmi féle összekapcsolás közöttük, gyakran én is kapkodtam a fejem, hogy most hol is vagyunk. Valamint némi problémát érzékelek az idővel is: a film elején Bella azt mondja, hogy (bocsánat, nem tudom szó szerint idézni) „I have English final tomorrow” – vagyis angol záróvizsgája lesz másnap. Viszont mikor Bella elmondja Jacobnak, hogy az átváltoztatását az érettségi utánra tervezik, Jacob kifakad, hogy már csak egy hónapja van. Kérdem én, a záróvizsga és a ballagási ceremónia között csak egy hónap telne el? Iletve azt sem értem, hogy Bella, aki az éjszaka nagykabátben, hálózsákban majd’ meg akart fagyni, hogy-hogy másnap reggel egy szál trikóban és ingben mászkál?
Illetve kisebb bakinak könyvelném még azt el, hogy Jasper is most ballagott, mikor a könyvben ezt már az előző évben megtette – de ezért ne David Slade-et okoljuk, hiszen Jaspert már az elődje hagyta ott. Valamint olyanokról már ne is beszéljünk, hogy ugye a vámpírok elméletben nem változnak, ehhez képest Esme haja teljesen besötétedett, jasperé egyre hosszabb, Alice-é pedig egyre rövidebb.
Összesítve, a hibáit is számba véve nekem nagyon tetszett a film, sokkal jobban, mint az előző, és alig várom, hogy újra lássam. Persze az én szavamnak nem kell sok hitelt adni, mert mint említettem: én ízig-vérig rajong vagyok 

Vadócka


Eredeti cím: Wild Child
Kiadás éve: 2008
Rendező: Nick Moore
Főszereplők: Emma Roberts, Alex Pettyfer, Natasha Richardson
IMDB: 5,8
Rotten Tomatoes: 39%


A sztori klisé, és kissé lerágott csont, ám a film mindezt olyannyira aranyosan teszi, hogy egyszerűen beleszeret az ember.
A történet nem túl bonyolult: adott egy elkényeztetett kis plázacica, Poppy (Emma Roberts) aki kényelmesen éldegél apuci malibui villájában. Ám egy nap túlfeszíti a húrt, és apuci elküldi őt egy angliai bentlakásos lányintézetbe. Eleinte meg sem próbál beilleszkedni, ő se bírja az ottaniakat, az ottaniak sem őt. Ám a végén a szobatársai megkönyörülnek rajta, és elindul a „Szabadítsuk ki Poppyt!”-hadművelet. A terv egyszerű: idegesítő diákcsínyek, főleg a tanárok és az iskola első ellen (Georgia King), amiért mindig Poppyt kell, hogy okolják. Ám mikor ez sem válik be, a lányok taktikát váltanak és célba veszik az igazgatónő (Natasha Richardson) gyengepontját – a fiát, Freddie-t (Alex Pettyfer)…
Most pedig nehéz lesz egy olyan véleményt írnom az egészről, ami éppen eléggé objektív egy filmkritikához mértem. Én ugyanis imádtam ezt a filmet, már háromszor megnéztem, és megnézném negyedszerre is. Imádom a karaktereket, a történetet, a poénok betaláltak, a romantikus jelenetnél meg olvadoztam, mint fagyi negyven fokban (mondjuk ez nagy részben Alexnek köszönhető).
Ugyanakkor látom azért a gyengeségeit is: Poppy átalakulása kicsit hihetetlen, kicsit túl gyors. Ez akkor látható leginkább, mikor átfestik a haját – utána úgy abbamarad a picsáskodás, az állandó tisztálkodás, egyebek, mintha elvágták volna. Mintha a csaj kicsit skrizofén lenne, és akkor látnánk meg először a másik énét. Egyes jelenetek pedig már nem viccesek, hanem röhejesek, mint például Harriet és Poppy első összecsapása a lacross pályán, vagy a végső meccsen a csapat kis buzdító táncocskája.
Viszont pozitívumként emelném ki még a következő jeleneteket:
- Kate és Drippy piát akar venni
- A lányok a kádban
- Felelősségre vonás a buli után
- Harriett megérkezik a táncestre
- Poppy és Freddie randija
- A film végi montázs
Végül, mindent egybevetve ajánlom ezt a filmet a 12-18 közötti korosztálynak (ott is főleg a lányoknak). Tökéletes választás egy kis esti barátnős mozizáshoz.