2010. július 13., kedd

Shrek a vége, fuss el véle


Eredeti cím: Shrek Forever After
Kiadás éve: 2010
Rendező:Mike Mitchell
Főszereplők: Mike Myers, Cameron Diaz, Eddie Murphy, Antonio Banderas
IMDB: 6,7
Rotten Tomatoes: 58%

Ugyan az, mint a Perzsia Hercege – voltak bizonyos elvárásaim, aminek nem felelt meg a film.
Persze, egy Shrek moziról beszélünk, szóval a szórakozás garantált, de ez akkor sem hozta az eddigi részek színvonalát. A sztori alapjába véve ötletes és aranyos, attól függetlenül, hogy ez az epizód is ugyanarról szól, mint az előző kettő – Shrek újra egyszerű ogre akar lenni, hírnév és felelősség nélkül. Rumpelstilstkint (remélem, jól írtam) például kifejezetten üdítő karakternek találtam, a maga őrültségeivel és röhejes parókáival. De ugyanakkor ez az alternatív valóság-dolog hatalmas hiba is volt a készítők részéről, miután ezzel annyira megkavarták a sztorit, hogy mi négyen, az átlag 18 évünkkel képtelenek voltunk megérteni, hogy pontosan mi-miből is következett.
Mellesleg ha belegondolunk, az egész film egy nagy bakira épül. A mi kis vörös törpénk – nem vagyok hajlandó még egyszer leírni azt a nevet – ugyebár egy napot ad Shreknek, hogy valódi ogre lehessen. Ő pedig ennek a huszonnégy órának a felét elszórakozza, utána elmegy az erdőbe, a mocsárba, az Óperencián túlra, a sárkány várához, és vissza. Az első részben csak a Duloc-sárkány vára út két-három napot vett igénybe. Itt max 1-2 órát. És emiatt hihetetlen lesz az egész történet. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy milyen könnyen befogadják Shreket az ellenállásba – jó, ezt még megmagyarázom -, hogy Fiona is milyen gyorsan hisz majd neki, és a francba is, hogy került Kandúr Fionához?! Számomra ez a legnagyobb kérdés azt egészben.
És apróbb bakikból is van elég – mint például Shrek eltűnő, majd újra megjelenő páncélja. Vagy hagy említsem még itt az igencsak gyenge kezdő- és lezáró jelent sort – a végén hogyan került Shrekékhez a többi ogre?
Valamint ez a film könyörtelenül lop minden sztoriból, amit csak el tus érni, és itt most nem csak népmesékről beszélek, hanem például az Oz-könyvekről – mert ugyan hol másutt olvadnak el a boszorkányok a tiszta víztől?
Mellesleg a végét sem értem egészen. Ha egyszer érvénytelenítették a szerződést, akkor miért a buliba került vissza, miért nem oda, amikor aláírta a szerződést? Az lenne szerintem logikus…
A vágás pedig kritikán aluli. Sokszor éreztem úgy, mintha a trailerből látnék egy részletet, mintha hiányoztak volna belőle másodpercnyi részek. Illetve azt sem fogom megbocsátani a készítőknek, hogyha csak ideiglenesen is, de megölték Mézit. Az brutális volt.
Persze ettől függetlenül megvoltak ennek a filmnek is a maga pillanatai. Például a bömbéljé’!-gyerek. Na, az hatalmas volt. Vagy mikor Pinocchio el akarta adni Gepettot. Illetve a szado-mazo előjáték (oké, ez így nem volt benne a filmben. Ezt drága barátosném nyögte benne annál a résznél, amikor Shrek és Fiona gyakorolnak a harcra). Na meg a boszi-break. De sajnos más nagy pillanatot nem tudok megemlíteni.
A Shrek a vége, fuss el véle attól függetlenül, hogy aranyos kis film, egyáltalán nem nyűgözött le. Mikor kijöttem a moziból, nem a nagy pillanatokat ismételgettem, hanem a problémáit ecseteltem. Önmagában nem rossz, az elődeit nézve elég gyenge.

2010. július 12., hétfő

Kutyaszálló



Eredeti cím: Hotel for Dogs
Kiadás éve: 2009
Rendező: Thor Freudenthal
Főszereplők: Emma Roberts, Jake T. Austin, Don Cheadle
IMDB: 4,8
Rotten Tomatoes: 47%

Aranyos kis gyerekfilm, semmi több – az igazat megvallva, a készítők talán jobban jártak volna, ha rajzfilmben csinálják meg, bár az biztos nem hozott volna ennyit a konyhára.
A történet: adott egy elárvult testvérpár, Andi és Bruce, aki az utóbbi pár évben nevelőszülőtől nevelőszülőig járkált, miközben titokban nevelgették a kutyájukat, Friday-t. Ám most kifogtak egy, a szokottnál is problémásabb párost – feltörekvő rock sztárok nulla tehetséggel, lelakatolt konyhai szekrények, stb… -, ráadásul már azzal fenyegetik őket, hogy külön helyre kerülnek. Aztán némi véletlen folytán betörnek a szomszédágukban lévő elhagyatott hotelba, ahol még két kutyát találnak. Aztán – némi segítséggel – egyre több kutyát menteknek meg, miközben Bruce haláli dolgokat talál ki a kutyák számára – etetőgép, WC, kocsi szimulátor… Aztán persze beüt a krach, és jön a film bonyodalma…
A kutyák egyszerűen tündériek, de elég hihetetlen, amit tesznek. Maga a film egész lezárása elég hihetetlen. Jó, megcsinálják a hotelt, és minden szép, meg jó, de könyörgöm, az egész olyan, mintha embereknek csinálták volna! Mi az, hogy a „18 feletti kutyák” – azok már matuzsálemek… szóval itt ütközik ki az, hogy ez a film igazából gyerekeknek készült. És nekik tökéletes is. Mert tényleg aranyos, és tökéletes a happy endje – a gyerekek jó helyre kerülnek, a kutyák jól elvannak, és még a „főgonoszok” is kapnak munkát a hotelban.
A karakter ennek megfelelően nem túl bonyolultak, sőt, Andi néhány kinyilatkozásán eléggé kiakadtam. Amit a buliban művel…
Lényeg a lényeg, attól függetlenül, hogy nem nagy egy eresztés, aranyos kis film, gyerekeknek kiváló, a vége megható – én könnyeztem rajta egy sort, bár ezt az akkori lelkiállapotom is befolyásolta –, és kifejezetten tetszett a záró kép, ami rímelt a nyitójelentre.
Komoly, Oscar-díjas alakítást, elgondolkodtató cselekményt akarsz? Akkor ez nem a te filmed. De egy kis visszafiatalodásra, mozizásra egy kisgyerekkel tökéletes.

2010. július 6., kedd

Perzsia hercege - Az idő homokja


Eredeti cím: Prince of Persia: The Sands of Time
Rendező: Mike Newell
Főszereplők: Jake Gyllenhaal, Gemma Arterton, Ben Kingsley
Kiadás éve: 2010
IMDB: 6,9
Rotten Tomatoes: 37%
Sokat vártam, elég nagyot csalódtam.
Igazából az igazi probléma, hogy mikor megpróbálok visszaemlékezni erre a filmre, a kezdésen és a csúcsponton kívül csak az jut eszembe, hogy a főszereplő, Dastan herceg és Tamina Hercegnő mentek. De hogy hova? Előbb menekültek, aztán voltak struccfuttatáson (első kérdésem: ha az időszámításunk előtti Perzsiában járunk, akkor hogy a francba kerül a strucczsoké hátára arab szám?), aztán üldözték őket, aztán a sivatagban voltunk, aztán a templomban, aztán megint a sivatagban, aztán a temetésen… nem feltétlenül ebben a sorrendben.
Maga az alapötlet nem is lenne rossz: adott egy király, annak három fia (abból egy, a főszereplő örökbefogadott), egy féltékeny öcs, aki a trónra vágyik, egy szépséges hercegnő, egy szent város, meg egy ősi mítosz tőrrel és homokkal. A király öccse addig mesterkedik, csal és lefizet, ameddig a három herceg le nem rohanja a várost, meg nem szerzik a tőrt és el nem fogják a hercegnőt. Majd megöli a királyt, a legfiatalabb herceget, Dastant használva bűnbakul. Persze mi nem tudjuk, hogy a kedves nagybácsi a gyilkos, nem pedig a legidősebb báty, egészen… cirka fél óráig? Hát igen, ezzel a szállal még dolgozhattak volna kicsit az alkotók, húzhatták volna kicsit az agyunkat (bár én még az elején sem nagyon hittem el, hogy a legidősebb báty a gyilkos, tekintve hogy eléggé jófejnek állították be). A végén persze megtudjuk, hogy a nagybácsi egészen a gyermekkorukba akar visszamenni, hogy ott ölhesse meg a királyt (pontosabban: nem mentse meg az oroszlántól), de ehhez ki kell szúrnia a „homokórát” a tőrrel, ám akkor meg jön a világvége, ami aztán mégsem következik be, bár nem egészen vágom, hogy miért nem, de hát kellett a happy end.
Most pedig a részletek, mivel tudjuk, hogy az ördög ott rejtőzik…
Jake Gyllenhaal szuper volt – és most arról beszélek, hogy jól kigyúrta magát a szerepre, hanem arra, hogy nagyszerűen hozta Dastan karakterét. A srác néha kicsit comic relief volt a film alatt, de pont ez tetszett benne. Mert hiába került be Dastan a történet szerint az események előtt tizenöt évvel a palotába, azért a lelke mélyén mindig is utcagyerek maradt. Ezt nagyszerűen ecseteli a legelső jelenete: amíg fivérei készülnek a harcra, ő egy katonával birkózik félmeztelenül, miközben a többiek meg fogadnak rájuk. Szép kis herceg, mit nem mondjak.
Tamina, a büszke hercegnő, a tőr örzője, ő, nos.. ő egy büszke hercegnő, és mást nem is nagyon látunk tőle. Illetve, a film vége felé, mikor feláldozza magát, elengedi Dastan kezét, és bőgve lezuhan a mélybe… no igen, erre mondaná a Megasztár stábja, hogy „ez nem jött át”. Mellesleg pedig – barátosném rá a tanú – a filmben nagyjából csak négy olyan jelent volt, mikor majdnem megcsókolták egymást Dastannal, aztán mégse. Ezt egyszer el kell játszani minden ilyen filmben. A kettő még oké. A harmadik ilyen jelent már sok, köszönjük szépen.
A nagybácsi végig túl átlátszó volt, ha engem kérdeztek. Egyedül neki van feketével kihúzott szeme és csillogó kopasz feje – ha belegondolunk, az elő pillanattól kezdve azt ordítja, hogy gonoooosz.
Voltak benne szép planok, de itt úgy érzem, hogy az alkotók nagyon ki akarták hangsúlyozni, hogy egy játékból csináltak filmet: furcsa szögek, begyorsítják a képet, aztán lelassítják. Engem ez egy kicsit zavart. A jelmezek és a díszletek viszont állatiak.
Tetszett még a kis késdobáló, és az adóellenes sejk – na, ők nálam elviszik a film mellékszereplőinek járó pálmát. A legjobban az tetszett, ahogy Tamina ráveszi őket, hogy menjenek a templomba. „Rengeteg arany van ott. Adómentes.”
Viszont volt pár „nem értem” és nem oda való jelent is. Pl. nem egészen értem, miért kellett akkora feneket keríteni annak, hogy egy nemes akárkicsoda kíséretében lopakodnak be a temetésre. Oké, értem én, hogy Tamina akkor szerezte meg a tőrt – ki tudja, hányadára? -, de ezt meg lehetett volna sokkal kevesebb cicomával is oldani. Illetve nagyon nem tetszett még a „csúcspont”, mikor Tamina feláldozta magát. Nagyon szép volt viszont mikor Dastan még a saját élete árán is képes lett volna bebizonyítani bátyjának, hogy nem ő apjuk gyilkosa.
Száz szónak is egy a vége: a Perzsia hercege egy viszonylag igényes blockbuster, amit mindössze ott rontottak el, hogy túl sok akciót akartak belezsúfolni, így egy szépen folyó, emelkedő cselekményszál helyett kaptunk egy enyhén hullámzó, lagymatag valamit. A végét viszont még mindig nem értem.

2010. július 3., szombat

Napfogyatkozás


Eredeti cím: Twilight-saga: Eclipse
Kiadás éve: 2010
Rendező: David Slade
Főszereplők: Kristen Stewart, Robert Pattinson, Taylor Lautner
IMDB: 4,6
Rotten Tomatoes: 54%


Végre hétágra süt a nap kicsiny hazánkban, ám a világ tinédzserállományának jelentős hányada jelen pillanatban a Napfogyatkozást bámulja.
A legeslegelején először is szeretné kikötni, hogy én az igazi rajongók táborába tartozom, azok közé, akik elsőkként az országban olvasták és szerették meg ezt a sorozatot (abban szinte biztos vagyok, hogy a kollégiumomban én voltam az első, akinek megvolt az Alkonyat). És bár a rajongásom az elmúlt közel két évben kissé apadt – ami mondjuk arra tökéletesen jó volt, hogy ma már tisztán látom a sorozat hibáit is -, azért még mindig imádom, és várok minden apró kis morzsát vele kapcsolatban.
De most térjünk csak rá a filmre. Röviden összefoglalva: szerintem az eddigi legjobb Alkonyat-film. A New Moont magasan veri, a Twilightot is lekörözi kissé. David Slade nagyszerűen végezte a dolgát, így hát kaptunk tőle egy viszonylag könyvhű, ám mégsem elnyújtott, élvezhető filmet.
Kedves ismerősként láttam viszont az első filmben is feltűnt kézi kamerás felvételeket, valamint a könyv szó szerinti idézésének gyakori megjelenését – külön piros pont Jacob leveléért.
A színészekkel különösebb problémám ismét nem volt (hacsak nem számítjuk egyre növekvő ellenszenvemet Robert Pattinson irányába, ám ez most nem márvadó), viszont kár volt lecserélni Rachelle Lefevre-t Bryce Dallas Howardra, ha engem kérdeztek. Rachelle-ben volt valami vadállatias, valami tüzes, ami tökéletes Victoriává tette, míg Bryce olyan, mint egy óriási porcelánbaba. Túlságosan bájos ehhez a szerephez.
A poénok elég jól betaláltak – mint például Edward és Alice kis közjátéka az ebédlőben, a „hányszor érettségizel” megjegyzésre -, sokat nevettem a filmen (ami mondjuk a társaságom számlájára is írható, hiszen végigkommentáltuk az egész mozit, és a saját beszólásainkon többet röhögtünk, mint a filmen). Az akciójelenetek nagyon jók voltak, a koreográfia lenyűgöző volt, és az is külön tetszett, hogy Riley és hadserege, főleg Bree nagyobb szerepet kapott, mint a könyvben (itt lehet, hogy kicsit elnéztem valamit, de van egy olyan érzésem, hogy David Slade a The Short Second Life of Bree Tanner-t is alapul vette a filmhez, hiszen az egyik jelenet kísértetiesen hasonlított a fent említett könyv nyitóképéhez).
Kifejezetten tetszett még a Victoria és Riley közt lejátszódó viszony is.
És hogy egy kicsit belemenjünk még az apró részletekbe, hagy emeljem még ki Jessica beszédét, Bella pólós takaróját, Charlie „komoly beszélgetését” és Jasper előtérbe helyezését ebben a filmben (persze lenne még, amit megemlítenék, de azt hiszem, ahhoz még egyszer meg kéne néznem a filmet, és most nem úgy, hogy végigröhögöm).
Most pedig a negatívumok: én, aki többször is olvasta a könyvet, könnyedén megértette, hogy mi történik, ám valaki olyannak, aki mindenféle előismeret nélkül ült be a moziba, elég nehéz dolga lehetett. A jelenetek gyakran ugrálnak, nincs semmi féle összekapcsolás közöttük, gyakran én is kapkodtam a fejem, hogy most hol is vagyunk. Valamint némi problémát érzékelek az idővel is: a film elején Bella azt mondja, hogy (bocsánat, nem tudom szó szerint idézni) „I have English final tomorrow” – vagyis angol záróvizsgája lesz másnap. Viszont mikor Bella elmondja Jacobnak, hogy az átváltoztatását az érettségi utánra tervezik, Jacob kifakad, hogy már csak egy hónapja van. Kérdem én, a záróvizsga és a ballagási ceremónia között csak egy hónap telne el? Iletve azt sem értem, hogy Bella, aki az éjszaka nagykabátben, hálózsákban majd’ meg akart fagyni, hogy-hogy másnap reggel egy szál trikóban és ingben mászkál?
Illetve kisebb bakinak könyvelném még azt el, hogy Jasper is most ballagott, mikor a könyvben ezt már az előző évben megtette – de ezért ne David Slade-et okoljuk, hiszen Jaspert már az elődje hagyta ott. Valamint olyanokról már ne is beszéljünk, hogy ugye a vámpírok elméletben nem változnak, ehhez képest Esme haja teljesen besötétedett, jasperé egyre hosszabb, Alice-é pedig egyre rövidebb.
Összesítve, a hibáit is számba véve nekem nagyon tetszett a film, sokkal jobban, mint az előző, és alig várom, hogy újra lássam. Persze az én szavamnak nem kell sok hitelt adni, mert mint említettem: én ízig-vérig rajong vagyok 

Vadócka


Eredeti cím: Wild Child
Kiadás éve: 2008
Rendező: Nick Moore
Főszereplők: Emma Roberts, Alex Pettyfer, Natasha Richardson
IMDB: 5,8
Rotten Tomatoes: 39%


A sztori klisé, és kissé lerágott csont, ám a film mindezt olyannyira aranyosan teszi, hogy egyszerűen beleszeret az ember.
A történet nem túl bonyolult: adott egy elkényeztetett kis plázacica, Poppy (Emma Roberts) aki kényelmesen éldegél apuci malibui villájában. Ám egy nap túlfeszíti a húrt, és apuci elküldi őt egy angliai bentlakásos lányintézetbe. Eleinte meg sem próbál beilleszkedni, ő se bírja az ottaniakat, az ottaniak sem őt. Ám a végén a szobatársai megkönyörülnek rajta, és elindul a „Szabadítsuk ki Poppyt!”-hadművelet. A terv egyszerű: idegesítő diákcsínyek, főleg a tanárok és az iskola első ellen (Georgia King), amiért mindig Poppyt kell, hogy okolják. Ám mikor ez sem válik be, a lányok taktikát váltanak és célba veszik az igazgatónő (Natasha Richardson) gyengepontját – a fiát, Freddie-t (Alex Pettyfer)…
Most pedig nehéz lesz egy olyan véleményt írnom az egészről, ami éppen eléggé objektív egy filmkritikához mértem. Én ugyanis imádtam ezt a filmet, már háromszor megnéztem, és megnézném negyedszerre is. Imádom a karaktereket, a történetet, a poénok betaláltak, a romantikus jelenetnél meg olvadoztam, mint fagyi negyven fokban (mondjuk ez nagy részben Alexnek köszönhető).
Ugyanakkor látom azért a gyengeségeit is: Poppy átalakulása kicsit hihetetlen, kicsit túl gyors. Ez akkor látható leginkább, mikor átfestik a haját – utána úgy abbamarad a picsáskodás, az állandó tisztálkodás, egyebek, mintha elvágták volna. Mintha a csaj kicsit skrizofén lenne, és akkor látnánk meg először a másik énét. Egyes jelenetek pedig már nem viccesek, hanem röhejesek, mint például Harriet és Poppy első összecsapása a lacross pályán, vagy a végső meccsen a csapat kis buzdító táncocskája.
Viszont pozitívumként emelném ki még a következő jeleneteket:
- Kate és Drippy piát akar venni
- A lányok a kádban
- Felelősségre vonás a buli után
- Harriett megérkezik a táncestre
- Poppy és Freddie randija
- A film végi montázs
Végül, mindent egybevetve ajánlom ezt a filmet a 12-18 közötti korosztálynak (ott is főleg a lányoknak). Tökéletes választás egy kis esti barátnős mozizáshoz.