A varázslótanonc

Eredeti cím: The Sorcerer’s Apprentice
Kiadás éve: 2010
Rendező: Jon Turtletaub
Főszereplők: Jay Baruchel, Nicholas Cage, Teresa Palmer, Alfred Molina
IMDB: 6,3
Rotten Tomatoes: 43%

Na, ez volt az a film, amit nem akarództam megnézni, de aztán mégis megtettem. És hagy mondjam, hogy annyi kellemetlen csalódás (Perzsia hercege, Megaagy), végre egy kellemes is ért.
Persze nem tökéletes a film. Van benne baki rendesen, a ritmusa is lehetne jobb, és keveri a szezont a fazonnal, pontosabban a mágiát a fizikával. Rossz. Választás.
Viszont imádnivalók a karakterei, meg kell, hogy mondjam, egészen kezdem megkedvelni Jay Baruchelt, még ha az Így neveld a sárkányodban nem is tetszett annyira (pontosítok: szerintem Hablaty magyar szinkronja sokkal jobb, mint az eredeti, pedig én általában inkább azt szoktam pártolni. Amúgy meg süti/puszi jár annak, aki megsúgja, hogy ki kölcsönzi Hablatynak a hangját a magyar verzióban). Itt viszont minden ügyetlenségével és stréberségével együtt tündéri volt. Illetve ott van még Nicholas Cage is. Őszinte leszek, mikor először láttam róla képeket ebben a szerepben, nem értettem, hogy egy ilyen patinás színész, mint ő, hogy süllyedhet le olyan szintre, hogy egy ilyen rossz hobót játsszon. De neki összejött, mert lelket adott a figurának. Teresa Palmer pedig egyszerűen bűbájos – őmiatta még jobban várom már a Negyediket, nagyon kíváncsi leszek, hogy a szende kis Becky után hogy fogja hozni Hatos harcos formáját.
Nagy kedvenc volt még számomra Drake Stone figurája – haláli egy fazon, nagyon jól eltalálták. Mondjuk arra kíváncsi lettem volna, hogy mi lett vele, no meg a salemi kis boszival, miután Horvath elvette a varázserejüket.
Ó és igen, a varázslás! – igen érdekes elgondolás, bár tetszett. Attól a résztől eltekintve, amikor Balthazar nekiállt magyarázni, hogy hogyan gyorsítsa fel a részecskéket, hogy a papír meggyulladjon. Nem hiszem ugyanis, hogy neki ilyen időszámításunk után hétszázban Merlin neki így magyarázta volna.
És most kegyetlen leszek: Balthazar miért nem halt meg? Ezt most nem azért mondom, mert nem tetszett a karaktere, hanem mert szerintem egy drámaibb lett volna a hatás. Balthazar feláldozza magát Veronicáért. Dave-nek át kell venni a mestere helyét. Hm, nem is hangzik rosszul, nem gondoljátok? Igazából végig azt éreztem, hogy meg kell halnia, meg fog halni (komolyan, ezerháromszáz évesen én azért már szeretnék meghalni…), és volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, igazam is lesz, de nem… ez egy ízig-vérig Disney-film.
Szóval, mindent egybevetve, nekem kifejezetten tetszett. Nem lett a kedvencem, de tetszett.

Megaagy

Eredeti cím: Megamind
Kiadás éve: 2010
Rendező: Tom McGrath
Főszereplők: Will Ferrell, Tina Fey, Jonah Hill, David Cross
IMDB: 7,3
Rotten Tomatoes: 72%

Még a júliusi Voxban olvastam először erről a filmről, és már akkor felcsigázott. Ez hatalmas lesz! – mondogattam magamban. Hát nem lett az.
Az alap sztori igazán megkapó, de ha belegondolunk, ez a rosszfiúbó-jófiú-dolog kezd már kicsit lerágott csont lenni (először Shrek, aztán Gru, most meg még ez is…). A karaktere is aranyosak, bár a grafikájuk már megint kezd azokra a gyurmaszerű figurákra emlékeztetni, amiket annyira utálok.
Igazából a film eleje kifejezetten tetszett – ütős volt, humoros, minden, ami kell. Utána is volt mondjuk pár jól odatett poén – elveszett a láthatatlan autó, Talpnyali jelmeze, stb -, illetve szép megmozdulások – Titán kirajzolódik a cetlikből -, de sajnos ezek nem ellensúlyozzák a film ritmusát – vagyis inkább annak a hiányát. Megaagy és Roxy kicsit túl gyorsan összemelegednek, Titán nem akar olyan jól rosszfiú lenni, nincsenek szép átmenetek – így minden elveszíti a jelentőségét.
Ja, és ott van az is, hogy milyen poénszinten bánnak az alkotók a halállal. Én Talpnyali nagy haláltusáján már majdnem bőgtem, amikor egyszer csak Megaagy fogja magát, és behajítja a szökőkútba – és láss csodát, a hal él és virul! Viszont Metroman koponyás jelenete már tényleg sok volt – könyörgöm, erre a filmre kisgyerekeket is vittek! (Jó, én speckó két tízéves srác mellett ültem a moziban, akik folyton „úúúú”-ztak, meg „áááá”-ztak).
És akárki akármit is mond, a vége sem üt. Persze, az örülünk a happy endnek.
Ja, és még csak annyit, hogy pozitívumként kiemelném Talpnyalit (külön kézrázás és puszi annak a fordítónak, aki ezt a nevet kitalálta) és a kapcsolatát Megaaggyal. Az egyszerűen tündéri, és ha másért nem is, ezért megérte kifizetni azt az ezerháromszáz forintot.

Harry Potter és a Halál Ereklyéi, 1. rész

Eredeti cím: Harry Potter and The Deathly Hallows, Part 1
Kiadás éve: 2010
Rendező: David Yates
Főszereplők: Daniel Radcliffe, Emma Watson, Rupert Grint
IMDB: 7.9
Rotten Tomatoes: 79%

O'Children!

A Harry Potter és a Halál Ereklyéi c. film első részéről

Az elején szeretném leszögezni, hogy nem vagyok mugli, csak eltévedt a bagoly, ami a roxforti levelet hozta. Jövő tavasszal lesz tíz éve, hogy nem talál ide.
Tizenéveskorom meghatározó jelensége volt a Harry Potter-könyvsorozat, ezért kíváncsian vártam a befejező rész filmváltozatát. S bár az írónőnek nem fogom megbocsájtani, hogy a hetedik könyv végére eltette lábalól az összes általam kedvelt szereplőt, és a legutolsó fejezetből egy szirupos "mindenki rokona mindenkinek" jelenetet csinált, ennek ellenére nem csekély izgalommal fogok beülni a nyáron végleg lezáruló fantasy 7/b részére. (Köszönöm a producereknek, hogy kettévágatták az utolsó könyvet.)
Nosztalgikus hangulatba kerültem, amikor az eszembe ötlött, hogy nem lesz több várakozás, felháborodás a kimaradt kulcsfontosságú jelenetek miatt és nevetés a rosszul filmre vitt párbeszédeken. Előre sajnálom azon angol színészeket is, akik még nem vállaltak szerepet a Harry Potter-szériában, mert erre nincs lehetőségük már.
Bevallom, hogy kellemes csalódást éreztem a Halál Ereklyéi első részének megtekintése után. Eltekintve a hosszúra nyújtott erdei táborozásoktól, a kissé meghízott Pitontól, a nekrofil hajlamokat produkáló kékszemű Voldemorttól és Harry gyerekeket riogató felsőtestétől, sikerült egy nézhető és könyvhű filmet összehoznia a stábnak. Az Azkabani fogoly c. részt nem képes felülmúlni, de az ezüstöt megítélem Potterék hetedik kalandjának. S nem azért, mert elfogult vagyok Fleur menyasszonyi ruhája és a fejvadászok vezetője miatt.
Az operatőri munkát dícséret illeti, hiszen Anglia tájai gyönyörű képekben tárulnak a szemeink elé. A színeket a szürkés, sötét árnyalatok uralják, így erősítve meg a történet komor hangulatát. A gyermekmese nyomait már nagyítóval (vagy varászpálcával) sem találnánk meg. A védelmező falak mögül kikerültek a főszereplők, és számos sötét erdőn kell átverekedniük magukat, miközben rémek lesnek rájuk a fák mögül, vagy saját kétségbeesett gondolataikból. A gyermekkor elmúlása Harry és Hermione táncában fokozódik, és az egyik leginkább meseszerű szereplő halálában teljesedik be. A táncjelenet meghatóan, szavak nélkül fejez ki egy igaz barátságot, és szerencsére a főszereplők is fejlődtek annyit színészileg, hogy ezt el tudják játszani.
Tizenkét éve jelent meg az első könyv gazdaggá téve az írónőjét és képletesen megannyi fiatal olvasóját. Szeretném azt hinni, hogy tinédzser éveim nem repültek el felettem egy Tűzvillám versenyseprűn, de Harry Potter az egyik élő (már amennyire egy kitalált karakter az lehet) példa rá, hogy felnőttem/felnőttünk.


Csányi Judit

Őszinte leszek: a hatodik rész után nem sokra számítottam. Valójában úgy ültünk be erre a filmre, hogy se baj, legalább majd röhögünk egy jót. A végén pozitívan csalódtam, de ez nem jelenti azt, hogy nem találtam volna kivetnivalót a filmben.
Kezdjük rögtön ott, hogy én szerencsés helyzetben voltam, mivel olvastam – még ha régen is – a könyveket. Ugyanis ha valaki úgy ültbe erre a filmre, hogy soha a kezébe se vett egy kötetet sem, nos, annak vajmi kevés esélye volt megérteni, hogy mi is a vásznon. Persze, megértem én, hogy bizonyos dolgokat ki kellett vágni az előző filmekből. De akkor is, annyi eszük azért lehetett volna, hogy csak olyan dolgokat vágjanak ki, amire később nem lesz utalás. Ezek közé nem tartozik Sirius tükre. Mivel ha egy laikus beült most erre a filmre, csak annyit fogott fel belőle, hogy Harry egy tükördarabbal mászkál, de hogy az mi, meg hogy mire való, na, arról lövése sem lehetett.
Viszont drága jó rendezőnknek végre sikerült eltalálnia a poén/dráma arányt, mindezt egy kis modernitással fűszerezve. Ugyanakkor szeretném hozzátenni, hogyha már egyszer a pincércsaj mp3-at hallgat, akkor legalább a sírkövek feliratára dobjanak rá egy tízest (már csak azért is, mert a többi modern ketyere a mugli világban csak 2kicsit” szúrja ki a szemünket).
A díszletek, jelmezek gyönyörűek, a tájak csodaszépek, az effektekre inkább nem is pazarlom a szót – briliáns. Viszont a színészi játékkal a továbbiakban is vannak problémák. Ja, és könyörgöm, ne csináljunk már Ginnyből nagyobb cafkát, mint amekkora már alapból is! Esküszöm, ez a „légyszi, húzd fel a cipzáram, és közben lesd csak meg nyugodtan, hogy nincs rajtam cicifix”-jelenet az előző film cipőfűzős szekvensét is überelte.
Zárszóként pedig csak annyit, hogy petíciót fogok benyújtani: Dan nem mutogassa többet a felsőtestét! (Se más, egyéb olyan testrészét, amit alaphelyzetben ruha fed) Köszönjük szépen, bőven elég volt, amit ebben a két órában láttunk. Sőt, sok(k) is. Azóta is rémálmaim vannak.

Orlissa