Harry Potter és a Halál Ereklyéi

Eredeti cím: Harry Potter and the Deathly Hallows, Part II
Rendező: David Yates
Főszereplők: Daniel Radcliffe, Emma Watson, Rupert Grint
Kiadás éve: 2011
Rotten Tomatoes: 96%
IMDB: 8,5
Na, ezen is túl vagyunk: megnéztük az utolsó HP filmet, ami miatt felbolydult az egész világ napokra, hetekre. Az őrültebbek napokig sorban álltak, tereken kempingeztek, visongattak, de a kevésbé őrültebbek is látták már. Egy dolog viszont univerzális: mindenki teljesen odavan érte. Csak tudnám miért? Vagyis tudom – a színtiszta nosztalgia miatt. Több, mint egy évtizede tartja lázban kicsiket és nagyokat egyöntetűen a varázsvilág, ám ennek most – valószínűleg vége szakad. Kész az utolsó film, amiről emiatt nem is illik rosszat mondani. Pedig az volt – nagyon vacak.
Érdekes, mert a hatodik is nagyon rossz volt, ezért azt vártam, hogy a hétperegy is vacak lesz, de az egész tűrhető volt – ebből következett, hogy arra számítottam, hogy a hétperkettő is jó lesz. Hát nem. Azt kell mondanom, hogy itt is, mint még sok helyütt másutt is, az ördög a részletekben rejtőzik. Azokban a részletekben, amiket kihagytak, és azokban, amiket feleslegesen tettek bele.
Nem akarok túl sokat ömlengeni a filmről. Maradjunk annyiban, hogy túlságosan látvány-orientált volt az egész, felesleges, túlspilázott CGI-halálokkal (szerintem a Negyedikbeni Mogok szétbomlós-eltűnős halálát koppintották Voldemortnál, Bellánál és Nagininél), erőltetett 3D-jelenetekkel (Harry és Voldemort lezúg a szakadékba), és apró következetlenségekkel (Harry és Lily szeme a könyvben zöld. A filmben Harryé kék, a kicsi Lilyé barna, ettől függetlenül Piton nagyon magabiztosan állítja, hogy Harry az anyja szemét örökölte).
Illetve, mint már említettem voltak dolgok, amik ugyan nem voltak benne a könyvben, a filmbe belekerültek, voltak olyanok, amik a filmben benne voltak, mikor a könyvben nem – ez még nem is lenne olyan, hú de nagy baj -, és voltak olyanok, amik benne voltak a könyvbe, de a filmbe csak „félig” fértek bele – na, ez már baj. Ilyen volt például a kicsi Teddy, Remus és Tonks kisfia. Az első részben szó sem volt róla, hogy Tonks terhes lenne, ez teljes egészében kimaradt. Itt a második részben több esély is lehetett volna ezt megemlíteni – a Kagylólakban, mikor megérkeztek a rendtagok, a csata kezdeténél… - de egyszer sem tették. Viszont, amikor Harry visszahozta a szülei, Sirius és Remus szellemét, akkor azért kinyögi Remusnak címezve, hogy „de hiszen most született meg a kisfiad”. WTF? – kérdezheti az, aki nem olvasta a könyvet. Ha eddig kihagyták, most miért kellett belegyömöszölni, így, hogy nem lett semmi értelme?
Viszont a Luna-Neville szál – ami nem volt benne a könyvben – egész aranyos volt. Egy-az-egyben, a poénok – Ron, Seamus, Dean, Neville – sorai ütöttek, McGalagony aranyos volt a bűbájával. Nagyjából ennyi, amit pozitívumként ki tudok emelni a filmből.
Az szerelmes-csókolózós jelenetek gázok voltak (leszámítva azt, amikor a csata kezdeténél Tonks és Remus kinyúlnak egymás felé), a harcok ciki, és hűtlenek a könyvhöz, egyes karakterek (folyamatos) jelenléte erőltetett, minden a látványra ment rá, meg arra, hogy mutogassák, mennyit fejlődött a technika, túl sok volt a CGI, rengeteg volt a logikátlanság, és Voldemort öleléseket osztogatott. Ja, és barátosnémmal végigröhögtük a legdrámaibb részeket (szerintem volt, mikor a többi néző azt hitte, bőgünk).
Mint ahogy már több helyen is emlegettem, három dolgot hiányoltam nagyon, de nagyon a filmből: a könyvhűséget, a logikát, és a józan paraszti észt.
A végére már csak két költői kérdésem maradt azoknak címezve, akik láttak már a filmet: miért volt minden tiszta vér a Gringottsban Voldemort vérengzése után (hé! Az avada kedavra nem hagy nyomot!), és ki és hogyan növesztette vissza George fülét?

Az utolsó léghajlító

Eredeti cím: The Last Airbender
Kiadás éve: 2010
Rendező: M. Night Shyamalan
Főszereplő: Dev Patel, Noah Ringer, Nicola Peltz
IMDB: 4,5
Rotten Tomatoes: 6%
Imádom a sorozatot, mert az egyszerűen bámulatos. Remekül felépített karakterek, jól kigondolt cselekmény, gyönyörűen kidolgozott kulturális/mitológiai háttér – príma filmet lehetett volna belőle csinálni, ha más producer, forgatókönyvíró vagy rendező kapja meg. De sajnos nem így történt.
Nem fogok kertelni: a film egy katasztrófa. Ma néztük meg egyik legjobb barátnőmmel – nem kevés bátorság kellett hozzá, mert mindketten rajongói vagyunk a sorozatnak, és azért tudtuk, hogy nem számíthatunk valami nagy durranásra, de ez azért még nekünk is sok volt. Na de nézzük csak, mire is alapozom eme kijelentésem.
A film a sorozat első évadja alapján készült, ami 20 epizódot, epizódonként 20 percet, tehát durván hét óra játékidőt jelent. De itt még nem ijedünk meg – 700 oldalas könyvből is csináltak már élvezhető filmet. Csakhogy, az egy óra negyvenöt perces film első húsz perce szól a sorozat első részéről, az utolsó háromnegyed órája az utolsó háromról. A kettő közé eső időről ne beszéljünk, mert annak semmi értelme sincs. De lényegtelen, a legrosszabb dolgok még nem itt kezdődnek.
Akik nem lennének ismerősek a történetben, azoknak egy kis gyorstalpaló: van négy nemzet (tűz, víz, föld, levegő), és minden nemzetben vannak ún. „idomárok” (a sorozat szerint, a film szerint „hajlítók – igen, a „bendert” lehet így is, úgyis fordítani…), akik az adott nép elemét képesek irányítani. Viszont van az avatar, aki mind a négy fölött hatalommal bír, és az ő dolga lenne, hogy fenntartsa a békét a négy nemzet között. De csak lenne, mert az avatar száz éve eltűnt – amit a Tűz Népe ki is használt, és leigázta (többé-kevésbé) a maradék hármat. Most viszont megint előkerült a srác (aki amúgy az elmúlt száz évben egy jéghegyben hibernált), és ő most menő lesz, és rendbe hozza a helyzetet.
Na már most, azt már meg sem fogom említeni, hogy milyen szinten semmibe vette a drága rendező úr a különböző népek kultúráját (pl. hogyan lett a kínai-japán orientált Tűz Népe tiszta indiai), viszont arról igenis szónokolni fogok, hogy mennyire nincs semmi köze a szereplőknek egymáshoz. A sorozatban finom szálak kötnek össze mindenkit – család, barát, szerelmes, utál, gyűlöl, szeretni-akar-de-nem-tud… a filmben a szereplők csak lógnak a levegőben. Még a testvérpárnak, vagy a nagybácsi-unokaöccs párnál sem éreztem azt, hogy bármi is lenne köztük. Az ember nem lát semmi érzelmi kötődést a filmben – de, hogy őszinte legyek, valódi érzelmet sem.
Meg akkor ott van a Tűz Népe is. Fegyelmezett katonanemzet, halálos támadóerővel. Egy francokat. Mélák két ballábas gyülekezete a filmben. Kettő harcol az avatarral (igaz, az a kettő sem tud egy normális mozdulatsort összehozni – ami azért fontos, mert a rajzfilmben képesek voltak arra odafigyelni, hogy minden egyes mozdulatsort egyeztessenek különböző küzdősportokban (kung-fu, karate, stb.) járatos mesterekkel egyeztetni), addig hat áll mögöttük, és nézi. Puff. Ne mondják nekem, hogy ez a nemzet képes volt leigázni a többit. Lehetetlen.
Meg maga az egész idomítás sem sikerült jól. Az egész sorozatban az a lényeg, hogy gyors, mégis látványos, egy mozdulat, egy „idomítás”. De amíg a sorozatban az egyik földidomár dobbant egyet a lábával, mire kiugrik egy sziklafal a földből, addig a filmben hat(!) földidomár végigtáncolt vagy tíz mozdulatot, mire megmozdult egy kavics. De amúgy minden idomár ilyen volt – mire összehoztak egy valamire idomítást, addigra egy valamire való ellenfél már lecsapta a fejüket egy karddal. Puff, ennyit erről.
De meg tényleg, kedves rendező úrból a szimpla józan paraszti ész is hiányzik. A sorozatban a Tűz Népének katonái elvitték egy faluból a földidomárokat, hogy nem tudjanak nekik ellenállni. Az idomárokat pedig kivitték a tengerre, egy csupa fém tákolmányra – hogy még csak esélyük se legyen használni a föld fölötti hatalmukat. Ehhez képest mit csináltak a filmben? Elzárták őket egy kis táborba (mondjuk húsz idomárra jutott tíz katona), ami sáros volt (FÖLD!), és sziklafalak vették körül (FÖLD!), és ezek nem csináltak semmit… köszönjük szépen, Mr. Shyamalan.
A színészekről, a castingról meg nem is akarok beszélni (pedig kéne). Maradjunk annyiban, hogy vacak. Ebben a filmben még Dev Patelt is utáltam, pedig ő kifejezetten tetszett a Gettómilliomosban. Mondjuk ő játszotta a kedvenc karakteremet, aki már csak külsőben sem közelít meg – de eljátszani sem tudta (hiába, Zuko drága azért eléggé összetett lélek). A szöveget meg már szóba sem hozom, mert csak magamat húznám fel vele.
Záróakkordként már csak annyit, hogy a sorozat fináléja előtt volt egy briliáns összefoglaló rész (a szereplők egy színdarab formájában megnézték, hogy mi is történt velük az elmúlt három évadban). A darab borzalmas volt, színtiszta paródia (és nem kevés önirónia az alkotók részéről), minden szereplőt kifiguráztak. Mikor hőseink kijöttek a színházból, egyikőjük röviden így foglalta össze a látottakat: „nem volt jó darab, de legalább látványos”. Sokáig mindenkitől azt hallottam, hogy ez tökéletesen igaz a filmre is, de ez ne tévesszen meg titeket – a látvány is vacak.

A miniszter félrelép

Rendező: Kern András, Koltai Róbert
Főszereplők: Kern András, Koltai Róbert, Dobó Kata, Gáspár Sándor
Kiadás éve: 1997
IMDB: 7
Rotten Tomatoes: N/A (a nézők 71%-ának tetszett)
Örök klasszikus a gyermekkoromból – na, ez most elég hülyén hangzott.
Szóval… elég kicsi voltam, mikor először láttam ezt a filmet (ötéves voltam, mikor kijött, de tuti azért pár évvel később láttam). Nem is nagyon voltak róla emlékeim, csak annyi, hogy valakinek beszorul a feje az ablakba, van benne egy vörös hajú nő, egy kigyúrt pasas egy szál törülközőben mászkál, és hogy a szállodaigazgató azt üvöltözi, hogy: „Nem hisztéria, Astoria!” Ja, és még annyi, hogy nagyon tetszett. Aztán egy-két hete megindult a vezérhangya, ahogy Hadházi mondaná, én pedig megszereztem a filmet. Aztán, mikor végre volt egy szabad estém, megnéztem. És fetrengtem a röhögéstől.
Egyszerűen pazar film. Kicsit utána olvasva megtudtam, hogy egy színdarab filmadaptációja, és ennek az információnak a tudatában jobban is átlátható és megérthető a film. Kevés színhely, viszonylag kevés szereplő, közel azonos fontossággal. A humora egyszerűen nagyszerű – színtiszte helyzetkomédia. Nem kellenek bele szuperhősök, lövöldöző pacákok, elszabadult szörnyetegek, hogy működjön, csak egy jó nagy adag emberi hülyeség, meg egy politikus, aki azt teszi, amihez a legjobban ért: hazudik.
Különösen tetszett Koltai játéka – megkockáztatom, hogy ő a legjobb az egész filmben. Persze Kern és Kamarás is hatalmasak voltak, Gáspár Sándorról pedig már ne is beszéljünk! Megemelem a kalapom minden színész előtt.
Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy ez egy vígjáték – se nem több, se nem kevesebb. Nincsen mélyre menő üzenete, se nagy titok benne. Mégis, amire kitalálták, azt remekül hozza. Az egyik legjobb – ha nem a legjobb – magyar vígjáték. Mostanában miért nem tudnak több ilyet csinálni?

Díva

Eredeti cím: Burlesque
Kiadás éve: 2010
Rendező: Steve Antin
Főszereplők: Cher, Christina Aguilera, Cam Gigandet
IMDB: 6,1
Rotten Tomatoes: 37%

Igazából, ha nagyon akarom, egy mondatban össze tudom foglalni az egész filmet: a Sakáltanya találkozik a Moulin Rouge-zsal – és mindehhez a recepthez semmi különöset nem ad hozzá.
Adott egy hányatatott sorsú, vidéki csajszi, aki valami nagyra vágyik, majd kiköt egy Los Angelesi burleszk-bárban, ahol előbb pincérnő, majd táncosnő, végül a show sztárja lesz. Közben végigmegy gyakorlatilag két pasin és megmenti a klubot a teljes csődtől és ledózerolástól. Eléggé klisé, nemde bár? Ráadásul sajnos szinkronos verzióban sikerült megtekintenem, és mit nem mondjak, nem volt egy túlságosan kellemes élmény. Így a színészi alakításokat is pöppet gyengének érzetem – mondjuk nem mindenkiét -, de valószínűleg az eredeti hanggal az is jobb lehet.
Viszont amit pozitívumként ki tudok emelni, az mindenképpen a látvány. Így, nőként is kigúvadt szemekkel figyeltem egyes jeleneteket, miközben ilyesmi gondolatok cikáztak a fejemben: „Bárcsak én is így tudnék sminkelni!”, „Bárcsak én is ilyen szexi lehetnék!”, „Én is ki akarok állni arra a színpadra!”, „Nekem is kellenek ilyen ruhák!” – ezek után el tudom képzelni, mit gondolhat az a pasi, aki ezt a filmet nézi.
Szóval látvány pipa, sőt, hangulat is pipa – szívesen beülnék én is abba a bárba. Hangilag is nagyon szépen a helyén volt – laikus szemmel/füllel – de ez azt hiszem, elvárható, miután két elég nagynevű énekesnővel játszatták a két főszerepet. A zenék nem voltak rosszak, de úgy igazán egyik sem maradt meg a fülemben – talán csak Ali utolsó dala.
Ami viszont az egész filmben zavart, az a parókák. És most nem azokról beszélek, amiket a lányok az előadásokon hordanak. Hanem pl. Cher és Christina el-eltünedező frufrujáról – egyszer van, egyszer nincs, már pedig Ali elég diáklányos frufruját nem lehet úgy befésülni a többi tincs közé, mint ahogy azt az alkotók sejtetik – erre figyelhettek volna. Tudom, nagyon nő vagyok.
Valamint még nekem bekavart a borzalmas időkezelés. Tess egyszer kijelenti, hogy „ha a hónap végéig nem fizetnek…”, ergó, a filmnek max egy hónap alatt le kéne játszódnia, mivel erre a végső banki határidőre csak a film végén kerül sor. Ez már csak Ali hírneve miatt is hihetetlen, és akkor már meg sem említem, hogy az egyik táncos lány, akinek a helyére végül Ali bekerül, ugye a film elején bejelenti, hogy terhes, és az esküvőjén már strandlabda-méretű hasa van. Vagyis a filmnek, lássuk csak, minima tíz hónap alatt kell lejátszódnia.
Viszont mi még nagyon tetszett, azok a nagyszerű helyzetkomikumok voltak. A homoszexualitás könnyed kezelése, hogy vicces is legyen, de ugyanakkor nem legyen késő. Jack és Ali jelenete az esküvő után – mondjuk, megnézném azt a pasit, aki ilyen gyorsan tud öltözni/vetkőzni…
Végezetül nem értem, hogy hogyan botlok folyton Diana Agronba – már ha csak egy félperces cameo erejéig is…

A negyedik

Eredeti cím: I Am Number Four
Kiadás éve: 2011
Rendező: D.J. Caruso
Főszereplők: Alex Pettyfer, Diana Agron, Timothy Oliphant
IMDB: 6,3
Rotten Tomatoes: 29%

Ezzel a filmmel az a baj, hogy egyszerűen nem tudok objektívan nyilatkozni róla. Hónapok óta tűkön ülve vártam, utána úgy kellett feltörölni a székből, és alapjába véve tetszett is, bár nem kevés kivetnivalót hagy maga után.
Először is, én azon kevesek közé tartozom itthon, akik már olvasták a könyvet, és úgy mentek el megnézni. Így jogosan sérelmezhetem, hogy itt is elkövették azt a hibát az alkotók, amit sok más könyvadaptációnál is már: olyan részeket hagytak ki a filmből, amik bár a történetet nem befolyásolják, mégis fontos építőelemeket vesznek el annak egészéből. Ilynek például John világító kezének magyarázata, vagy éppen csak úgy általánosságban a Lorien leírása – ezt nagyon hiányoltam. És ezek miatt kicsit úgy is érzem, hogy John és Henri (aki amúgy szerintem „anri”, nem pedig „henri”, ahogy a filmben ejtették, tekintve, hogy a könyv szerint azért kapta ezt a nevet, mert a lorieni akcentusa franciára emlékeztet) kapcsolata elég sekélyes, pedig a könyvben az olyan jól le volt írva. Valamint így, mikor Henri simán kijelentette Johnnak, hogy az ő fajtájuk csak egyszer szeret életében, az az avatatlan szem számára annyira csöpögősen hangozhat, hogy barátnőm, aki nem olvasta a könyvet, felkuncogott mellettem.
De leszámítva ezeket az eltéréseket, kifejezette tetszett a film. Sok kritikus problémázott amiatt, hogy a készítők szerintük lerágott csonttal dolgoztak – nos, azt kell, hogy mondjam, hogy lehet, hogy lerágott csont, de van még rajta némi hús, mert szerintem bejött az alkotóknak a téma. Nekem is tetszett, a könyv is, a film is. Jó, jó, lelki gondokkal küszködő tinédzser szupererőkkel és közelgő világvégével, tudom, tényleg feldolgozták már párszor, de ha a tiniknek ez kell, akkor mit tegyen a filmipar?
Nagyon szépek voltak az effektek (leszámítva párat, mikor szereplőket kaptak fel a levegőbe, és az úgy nézett ki, mint valami C-kategóriás keleti csihi-puhi film betétéje), bár a porból lettünk, porrá leszünk dolgok kicsit talán eltúlozták. A harcokat remekül megkoreografáltak, szóval jelenet szinten minden szépen ott volt a helyén, de azt azért hozzá kell tennem, hogy epilepsziásoknak nem ajánlom – sok benne a villódzó fény. A mogok – azoknak, akik nem ismerősek a sztorival: a rosszfiúk – elég ijesztőek, elég gonoszak (ugyanazok az egydimenziós gonosztevők, mint a könyvben), bár néha kicsit kispályások.
Szeretném még a piros pontoknál kiemelni a kameramozgásokat – egyszerűen gyönyörű volt, főleg az első jelenetet olyan szépen megoldották, hogy csak úgy pupilláztak, és kerestem az állam. Valamint az aláfestő zenéket is nagyon eltalálták.
És végül a színészek maguk. Tulajdonképpen szinte mindenkivel meg voltam elégedve, ez alól aprócska kivételt képez talán Diana Agron, aki szinte ugyan azt a nebáncsvirág-formáját hozta, mint a Glee-ben. És itt jön Alex – ó Alex!. Na, ő az a faktor, aki miatt nem tudom objektívan megítélni a filmet. Mert ő aztán ááá… miért nem mászkál több ilyen pasi a világon! Szóval igen, olvadoztunk rendesen. Mondjuk nála is beütött a Jacob-hatás (értsd: az indokoltnál többet láthatjuk felső nélkül), de nem mintha panaszkodnék e miatt.
Egy szó mint száz, nekem tetszett, és a korombelieknek csak ajánlani tudom – a fiúknak a sok akció, a lányoknak Alex miatt. Higgyétek el, megéri.

A varázslótanonc

Eredeti cím: The Sorcerer’s Apprentice
Kiadás éve: 2010
Rendező: Jon Turtletaub
Főszereplők: Jay Baruchel, Nicholas Cage, Teresa Palmer, Alfred Molina
IMDB: 6,3
Rotten Tomatoes: 43%

Na, ez volt az a film, amit nem akarództam megnézni, de aztán mégis megtettem. És hagy mondjam, hogy annyi kellemetlen csalódás (Perzsia hercege, Megaagy), végre egy kellemes is ért.
Persze nem tökéletes a film. Van benne baki rendesen, a ritmusa is lehetne jobb, és keveri a szezont a fazonnal, pontosabban a mágiát a fizikával. Rossz. Választás.
Viszont imádnivalók a karakterei, meg kell, hogy mondjam, egészen kezdem megkedvelni Jay Baruchelt, még ha az Így neveld a sárkányodban nem is tetszett annyira (pontosítok: szerintem Hablaty magyar szinkronja sokkal jobb, mint az eredeti, pedig én általában inkább azt szoktam pártolni. Amúgy meg süti/puszi jár annak, aki megsúgja, hogy ki kölcsönzi Hablatynak a hangját a magyar verzióban). Itt viszont minden ügyetlenségével és stréberségével együtt tündéri volt. Illetve ott van még Nicholas Cage is. Őszinte leszek, mikor először láttam róla képeket ebben a szerepben, nem értettem, hogy egy ilyen patinás színész, mint ő, hogy süllyedhet le olyan szintre, hogy egy ilyen rossz hobót játsszon. De neki összejött, mert lelket adott a figurának. Teresa Palmer pedig egyszerűen bűbájos – őmiatta még jobban várom már a Negyediket, nagyon kíváncsi leszek, hogy a szende kis Becky után hogy fogja hozni Hatos harcos formáját.
Nagy kedvenc volt még számomra Drake Stone figurája – haláli egy fazon, nagyon jól eltalálták. Mondjuk arra kíváncsi lettem volna, hogy mi lett vele, no meg a salemi kis boszival, miután Horvath elvette a varázserejüket.
Ó és igen, a varázslás! – igen érdekes elgondolás, bár tetszett. Attól a résztől eltekintve, amikor Balthazar nekiállt magyarázni, hogy hogyan gyorsítsa fel a részecskéket, hogy a papír meggyulladjon. Nem hiszem ugyanis, hogy neki ilyen időszámításunk után hétszázban Merlin neki így magyarázta volna.
És most kegyetlen leszek: Balthazar miért nem halt meg? Ezt most nem azért mondom, mert nem tetszett a karaktere, hanem mert szerintem egy drámaibb lett volna a hatás. Balthazar feláldozza magát Veronicáért. Dave-nek át kell venni a mestere helyét. Hm, nem is hangzik rosszul, nem gondoljátok? Igazából végig azt éreztem, hogy meg kell halnia, meg fog halni (komolyan, ezerháromszáz évesen én azért már szeretnék meghalni…), és volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, igazam is lesz, de nem… ez egy ízig-vérig Disney-film.
Szóval, mindent egybevetve, nekem kifejezetten tetszett. Nem lett a kedvencem, de tetszett.

Megaagy

Eredeti cím: Megamind
Kiadás éve: 2010
Rendező: Tom McGrath
Főszereplők: Will Ferrell, Tina Fey, Jonah Hill, David Cross
IMDB: 7,3
Rotten Tomatoes: 72%

Még a júliusi Voxban olvastam először erről a filmről, és már akkor felcsigázott. Ez hatalmas lesz! – mondogattam magamban. Hát nem lett az.
Az alap sztori igazán megkapó, de ha belegondolunk, ez a rosszfiúbó-jófiú-dolog kezd már kicsit lerágott csont lenni (először Shrek, aztán Gru, most meg még ez is…). A karaktere is aranyosak, bár a grafikájuk már megint kezd azokra a gyurmaszerű figurákra emlékeztetni, amiket annyira utálok.
Igazából a film eleje kifejezetten tetszett – ütős volt, humoros, minden, ami kell. Utána is volt mondjuk pár jól odatett poén – elveszett a láthatatlan autó, Talpnyali jelmeze, stb -, illetve szép megmozdulások – Titán kirajzolódik a cetlikből -, de sajnos ezek nem ellensúlyozzák a film ritmusát – vagyis inkább annak a hiányát. Megaagy és Roxy kicsit túl gyorsan összemelegednek, Titán nem akar olyan jól rosszfiú lenni, nincsenek szép átmenetek – így minden elveszíti a jelentőségét.
Ja, és ott van az is, hogy milyen poénszinten bánnak az alkotók a halállal. Én Talpnyali nagy haláltusáján már majdnem bőgtem, amikor egyszer csak Megaagy fogja magát, és behajítja a szökőkútba – és láss csodát, a hal él és virul! Viszont Metroman koponyás jelenete már tényleg sok volt – könyörgöm, erre a filmre kisgyerekeket is vittek! (Jó, én speckó két tízéves srác mellett ültem a moziban, akik folyton „úúúú”-ztak, meg „áááá”-ztak).
És akárki akármit is mond, a vége sem üt. Persze, az örülünk a happy endnek.
Ja, és még csak annyit, hogy pozitívumként kiemelném Talpnyalit (külön kézrázás és puszi annak a fordítónak, aki ezt a nevet kitalálta) és a kapcsolatát Megaaggyal. Az egyszerűen tündéri, és ha másért nem is, ezért megérte kifizetni azt az ezerháromszáz forintot.

Harry Potter és a Halál Ereklyéi, 1. rész

Eredeti cím: Harry Potter and The Deathly Hallows, Part 1
Kiadás éve: 2010
Rendező: David Yates
Főszereplők: Daniel Radcliffe, Emma Watson, Rupert Grint
IMDB: 7.9
Rotten Tomatoes: 79%

O'Children!

A Harry Potter és a Halál Ereklyéi c. film első részéről

Az elején szeretném leszögezni, hogy nem vagyok mugli, csak eltévedt a bagoly, ami a roxforti levelet hozta. Jövő tavasszal lesz tíz éve, hogy nem talál ide.
Tizenéveskorom meghatározó jelensége volt a Harry Potter-könyvsorozat, ezért kíváncsian vártam a befejező rész filmváltozatát. S bár az írónőnek nem fogom megbocsájtani, hogy a hetedik könyv végére eltette lábalól az összes általam kedvelt szereplőt, és a legutolsó fejezetből egy szirupos "mindenki rokona mindenkinek" jelenetet csinált, ennek ellenére nem csekély izgalommal fogok beülni a nyáron végleg lezáruló fantasy 7/b részére. (Köszönöm a producereknek, hogy kettévágatták az utolsó könyvet.)
Nosztalgikus hangulatba kerültem, amikor az eszembe ötlött, hogy nem lesz több várakozás, felháborodás a kimaradt kulcsfontosságú jelenetek miatt és nevetés a rosszul filmre vitt párbeszédeken. Előre sajnálom azon angol színészeket is, akik még nem vállaltak szerepet a Harry Potter-szériában, mert erre nincs lehetőségük már.
Bevallom, hogy kellemes csalódást éreztem a Halál Ereklyéi első részének megtekintése után. Eltekintve a hosszúra nyújtott erdei táborozásoktól, a kissé meghízott Pitontól, a nekrofil hajlamokat produkáló kékszemű Voldemorttól és Harry gyerekeket riogató felsőtestétől, sikerült egy nézhető és könyvhű filmet összehoznia a stábnak. Az Azkabani fogoly c. részt nem képes felülmúlni, de az ezüstöt megítélem Potterék hetedik kalandjának. S nem azért, mert elfogult vagyok Fleur menyasszonyi ruhája és a fejvadászok vezetője miatt.
Az operatőri munkát dícséret illeti, hiszen Anglia tájai gyönyörű képekben tárulnak a szemeink elé. A színeket a szürkés, sötét árnyalatok uralják, így erősítve meg a történet komor hangulatát. A gyermekmese nyomait már nagyítóval (vagy varászpálcával) sem találnánk meg. A védelmező falak mögül kikerültek a főszereplők, és számos sötét erdőn kell átverekedniük magukat, miközben rémek lesnek rájuk a fák mögül, vagy saját kétségbeesett gondolataikból. A gyermekkor elmúlása Harry és Hermione táncában fokozódik, és az egyik leginkább meseszerű szereplő halálában teljesedik be. A táncjelenet meghatóan, szavak nélkül fejez ki egy igaz barátságot, és szerencsére a főszereplők is fejlődtek annyit színészileg, hogy ezt el tudják játszani.
Tizenkét éve jelent meg az első könyv gazdaggá téve az írónőjét és képletesen megannyi fiatal olvasóját. Szeretném azt hinni, hogy tinédzser éveim nem repültek el felettem egy Tűzvillám versenyseprűn, de Harry Potter az egyik élő (már amennyire egy kitalált karakter az lehet) példa rá, hogy felnőttem/felnőttünk.


Csányi Judit

Őszinte leszek: a hatodik rész után nem sokra számítottam. Valójában úgy ültünk be erre a filmre, hogy se baj, legalább majd röhögünk egy jót. A végén pozitívan csalódtam, de ez nem jelenti azt, hogy nem találtam volna kivetnivalót a filmben.
Kezdjük rögtön ott, hogy én szerencsés helyzetben voltam, mivel olvastam – még ha régen is – a könyveket. Ugyanis ha valaki úgy ültbe erre a filmre, hogy soha a kezébe se vett egy kötetet sem, nos, annak vajmi kevés esélye volt megérteni, hogy mi is a vásznon. Persze, megértem én, hogy bizonyos dolgokat ki kellett vágni az előző filmekből. De akkor is, annyi eszük azért lehetett volna, hogy csak olyan dolgokat vágjanak ki, amire később nem lesz utalás. Ezek közé nem tartozik Sirius tükre. Mivel ha egy laikus beült most erre a filmre, csak annyit fogott fel belőle, hogy Harry egy tükördarabbal mászkál, de hogy az mi, meg hogy mire való, na, arról lövése sem lehetett.
Viszont drága jó rendezőnknek végre sikerült eltalálnia a poén/dráma arányt, mindezt egy kis modernitással fűszerezve. Ugyanakkor szeretném hozzátenni, hogyha már egyszer a pincércsaj mp3-at hallgat, akkor legalább a sírkövek feliratára dobjanak rá egy tízest (már csak azért is, mert a többi modern ketyere a mugli világban csak 2kicsit” szúrja ki a szemünket).
A díszletek, jelmezek gyönyörűek, a tájak csodaszépek, az effektekre inkább nem is pazarlom a szót – briliáns. Viszont a színészi játékkal a továbbiakban is vannak problémák. Ja, és könyörgöm, ne csináljunk már Ginnyből nagyobb cafkát, mint amekkora már alapból is! Esküszöm, ez a „légyszi, húzd fel a cipzáram, és közben lesd csak meg nyugodtan, hogy nincs rajtam cicifix”-jelenet az előző film cipőfűzős szekvensét is überelte.
Zárszóként pedig csak annyit, hogy petíciót fogok benyújtani: Dan nem mutogassa többet a felsőtestét! (Se más, egyéb olyan testrészét, amit alaphelyzetben ruha fed) Köszönjük szépen, bőven elég volt, amit ebben a két órában láttunk. Sőt, sok(k) is. Azóta is rémálmaim vannak.

Orlissa

Így neveld a sárkányod

Eredeti cím: How To Train Your Dragon
Kiadás éve: 2010
Rendező: Dean Debois, Chris Sanders
Főszereplők: Jay Baruchel, Gerald Butler, America Ferrera
IMDB: 8,2
Rotten Tomatoes: 98%

Ritkán lát az ember olyan szép filmet, mint az Így neveld a sárkányod. Igazából félek is, hogy ez a kritika nem lesz több pár mondatnál, mert nem tudok semmit be sem belekötni.
Egyik barátom már hónapok óta emlegette, hogy látta ezt a filmet, nagyon tetszett neki, és nekem is meg kell majd néznem. Most végre hozzájutott egy normális változathoz, és az volt az első, hogy lepasszolta nekem. Én pedig megnézem. És elámultam.
Kezdjük talán ott, hogy gyönyörű a grafika. És ráadásul az alkotóknak sikerült megtalálniuk azt az egyensúlyt, ahol a karakterek még elég emberszerűek, elég komikusak, mégsem néznek ki úgy, mint egy hároméves óvodai munkája. És a kis részletek! Külön kiemelném Fogatlan szemét – az egyszerűn gyönyörű lett. Hamár a sárkányok – le a kalappal a tervezők előtt, ilyen sárkányokat gyártani! (Külön pluszpont, hogy amikor a végén a srácok megülik a sárkányokat, mindenkinek megvan a saját sárkánya.)
És a gyönyörű grafika mellé gyönyörű történetet is kapunk – megvan minden, aminek meg kell lennie. Bevezetés, felvezetés, bonyodalom, tetőpont, megoldás, befejezés – bár talán én a befejezésre még rátettem volna egy lapáttal. Mert most miért is hagyják a vikingek, hogy az a rengeteg sárkány nálunk legyen? Oké, mintha a háttérben hallottam volna, hogy valaki mondja, hogy milyen jó most a fogás, de ez akkor sem egészen tiszta.
De akkor picit a sztoriról: adott egy „kis” viking falu (na, ha az falu, akkor én tanyán élek), amit folyton megtámadnak a sárkányok, a vikingek meg visszatámadnak. Hanem ott van a törzsfőnök nyeszlett fia, Hablaty, aki agyban jóval erősebb, mint karban. Kis furfanggal elkap – és megsebesít – egy sárkányt, aki ezáltal röpképtelenné válik. A srác először meg akarja ölni, majd mégis elengedi. Aztán vissza-visszajár a sárkányhoz, közel kerül hozzá, eteti, elnevezi, és még protézist is készít neki, hogy újra repülhessen. És közben rájön, hogy a sárkányok nem csak a gyilkolásra mennek, ahogy ezt neki tanították.
Nagyon tetszett Hablaty és Fogatlan kapcsolata – már az egyáltalán, hogy Hablaty kilóg a tömegből, van egyénisége, és azért csak van vér a pucájában. Azért csak odament ahhoz a sárkányhoz! És ahogy egyre közelebb kerültek… nos, az egyszerűen gyönyörű volt .
Azért humor is van rendesen. A karakterek nagyon jópofák, külön tetszett Hablaty hablatyolása, a kovács – bocsi, a nevét elfelejtettem -, illetve a srácok. Viszont úgy érzem, hogy a szerelmi szál kicsit erőtlen volt. Persze, aranyos, meg kötelező egy ilyen filmben, de akkor meg fekhettek volna bele egy kicsit több energiát.
És akkor röviden összefoglalva az egészet: gyönyörű volt, imádtam, szerintem még legalább tucatszor meg fogom nézni.

Adele és a múmiák rejtélye

Eredeti cím: Les aventures extraordinaires d'Adèle Blanc-Sec
Kiadás éve: 2010
Rendező:Luc Besson
Főszereplők: Louise Bourgoin, Gilles Lellouche, Philippe Nahon, Mathieu Amalric
Rotten Tomatoes: N/A (az amerikai bemutatóra majd csak decemberben kerül sor)
IMDB: 6,0

Hát igen – már az Asterix óta tudtam, hogy a franciák nagyok a képregény adaptációkban.
Ugyanakkor az Adele és a múmiák rejtélyét tényleg csak egy képregény feldolgozásként kell felfognunk, nem pedig egy vígjátékként, vagy, ne adj’ Isten, egy kaland-fantasyként. Mert a film mindenből vesz valamit, és bár a végeredmény kifejezetten bájos és szórakoztató, az összkép nem egészen sima.
Adott a sztori, elég bonyolult, néhány plusz szereplővel, csak azért, hogy azokat a folytatásban majd előtérbe lehessen tenni: fiatal és gyönyörű újságírónő a huszadik század elején bejárja a világot, hogy gyógyírt találjon ikerhúga sérülésére, amiért magát okolja. És, csakhogy izgalmas legyen az egész, már a trailerből vigyorognak ránk a múmiák a ptero-daszklik (kicsit sajnáltam, hogy feliratos volt film, mert így nem jöttek olyan jól át a szóviccek, mint az előbb említett Asterix-filmeknék).
Na de most ezt a két teljesen különböző történelmi lényt – a repülő gyíkot és a betekercselt hullát – hogyan a francba is fogják egy filmben összehozni a készítők? – Hát igen, jogos a kérdés. De csak összejött nekik – bár most inkább nem lőném le a poént, hogy végül is hogyan.
Szóval először a pozitívumok: Adele karaktere nagyszerű, nagyon erős, ami kell is a többi gyengécske, inkább comic relief figura mellé. Ő volt az a szereplő, akinek bármikor szívesen a bőrébe bújnék – már csak azért is, hogy felpróbálhassam azokat a gyönyörűséges kalapokat és csodás ruhákat. A teniszes jelenet is nagyon tetszett. Briliánsak voltak még, még a szinkron hiányában is, a szóviccek. Kedves volt még számomra Caponi – Ca-póni – felügyelő figurája (és itt ellent kell mondanom a Vox stábjának: nekem kifejezetten tetszett, hogy a felügyelő sosem jutott kajához). És Patosis, ó, Patosis! Bravó!
Most hagy ne soroljam még mindazon komikus finomságokat, amik annyira jóvá tették számomra a filmet, hanem szeretnék végre rátérni kicsit a negatívumokra is.
Néha nem egészen tudtam eldönteni, hogy kiknek is szól a film – gyerekeknek, vagy felnőtteknek. Bizonyos jelenetek, mint például mikor Adele ezerféleképpen megpróbálja kiszabadítani a börtönből a Professzort – ami amúgy nagyon-nagyon tetszett – kifejezetten a fiatalabb korosztály számára készült szerintem, míg mint például mikor Adele fürdő, és bizonyos dolgok kivillannak – nos, az megint egy másik korosztály. De nem baj, én pont a két kor hátárán állok, szóval nekem tetszett – nem is kicsit.
Bár a „Karomba!” felkiáltást a mai napig nem sikerült megértenem.