Az utolsó léghajlító

Eredeti cím: The Last Airbender
Kiadás éve: 2010
Rendező: M. Night Shyamalan
Főszereplő: Dev Patel, Noah Ringer, Nicola Peltz
IMDB: 4,5
Rotten Tomatoes: 6%
Imádom a sorozatot, mert az egyszerűen bámulatos. Remekül felépített karakterek, jól kigondolt cselekmény, gyönyörűen kidolgozott kulturális/mitológiai háttér – príma filmet lehetett volna belőle csinálni, ha más producer, forgatókönyvíró vagy rendező kapja meg. De sajnos nem így történt.
Nem fogok kertelni: a film egy katasztrófa. Ma néztük meg egyik legjobb barátnőmmel – nem kevés bátorság kellett hozzá, mert mindketten rajongói vagyunk a sorozatnak, és azért tudtuk, hogy nem számíthatunk valami nagy durranásra, de ez azért még nekünk is sok volt. Na de nézzük csak, mire is alapozom eme kijelentésem.
A film a sorozat első évadja alapján készült, ami 20 epizódot, epizódonként 20 percet, tehát durván hét óra játékidőt jelent. De itt még nem ijedünk meg – 700 oldalas könyvből is csináltak már élvezhető filmet. Csakhogy, az egy óra negyvenöt perces film első húsz perce szól a sorozat első részéről, az utolsó háromnegyed órája az utolsó háromról. A kettő közé eső időről ne beszéljünk, mert annak semmi értelme sincs. De lényegtelen, a legrosszabb dolgok még nem itt kezdődnek.
Akik nem lennének ismerősek a történetben, azoknak egy kis gyorstalpaló: van négy nemzet (tűz, víz, föld, levegő), és minden nemzetben vannak ún. „idomárok” (a sorozat szerint, a film szerint „hajlítók – igen, a „bendert” lehet így is, úgyis fordítani…), akik az adott nép elemét képesek irányítani. Viszont van az avatar, aki mind a négy fölött hatalommal bír, és az ő dolga lenne, hogy fenntartsa a békét a négy nemzet között. De csak lenne, mert az avatar száz éve eltűnt – amit a Tűz Népe ki is használt, és leigázta (többé-kevésbé) a maradék hármat. Most viszont megint előkerült a srác (aki amúgy az elmúlt száz évben egy jéghegyben hibernált), és ő most menő lesz, és rendbe hozza a helyzetet.
Na már most, azt már meg sem fogom említeni, hogy milyen szinten semmibe vette a drága rendező úr a különböző népek kultúráját (pl. hogyan lett a kínai-japán orientált Tűz Népe tiszta indiai), viszont arról igenis szónokolni fogok, hogy mennyire nincs semmi köze a szereplőknek egymáshoz. A sorozatban finom szálak kötnek össze mindenkit – család, barát, szerelmes, utál, gyűlöl, szeretni-akar-de-nem-tud… a filmben a szereplők csak lógnak a levegőben. Még a testvérpárnak, vagy a nagybácsi-unokaöccs párnál sem éreztem azt, hogy bármi is lenne köztük. Az ember nem lát semmi érzelmi kötődést a filmben – de, hogy őszinte legyek, valódi érzelmet sem.
Meg akkor ott van a Tűz Népe is. Fegyelmezett katonanemzet, halálos támadóerővel. Egy francokat. Mélák két ballábas gyülekezete a filmben. Kettő harcol az avatarral (igaz, az a kettő sem tud egy normális mozdulatsort összehozni – ami azért fontos, mert a rajzfilmben képesek voltak arra odafigyelni, hogy minden egyes mozdulatsort egyeztessenek különböző küzdősportokban (kung-fu, karate, stb.) járatos mesterekkel egyeztetni), addig hat áll mögöttük, és nézi. Puff. Ne mondják nekem, hogy ez a nemzet képes volt leigázni a többit. Lehetetlen.
Meg maga az egész idomítás sem sikerült jól. Az egész sorozatban az a lényeg, hogy gyors, mégis látványos, egy mozdulat, egy „idomítás”. De amíg a sorozatban az egyik földidomár dobbant egyet a lábával, mire kiugrik egy sziklafal a földből, addig a filmben hat(!) földidomár végigtáncolt vagy tíz mozdulatot, mire megmozdult egy kavics. De amúgy minden idomár ilyen volt – mire összehoztak egy valamire idomítást, addigra egy valamire való ellenfél már lecsapta a fejüket egy karddal. Puff, ennyit erről.
De meg tényleg, kedves rendező úrból a szimpla józan paraszti ész is hiányzik. A sorozatban a Tűz Népének katonái elvitték egy faluból a földidomárokat, hogy nem tudjanak nekik ellenállni. Az idomárokat pedig kivitték a tengerre, egy csupa fém tákolmányra – hogy még csak esélyük se legyen használni a föld fölötti hatalmukat. Ehhez képest mit csináltak a filmben? Elzárták őket egy kis táborba (mondjuk húsz idomárra jutott tíz katona), ami sáros volt (FÖLD!), és sziklafalak vették körül (FÖLD!), és ezek nem csináltak semmit… köszönjük szépen, Mr. Shyamalan.
A színészekről, a castingról meg nem is akarok beszélni (pedig kéne). Maradjunk annyiban, hogy vacak. Ebben a filmben még Dev Patelt is utáltam, pedig ő kifejezetten tetszett a Gettómilliomosban. Mondjuk ő játszotta a kedvenc karakteremet, aki már csak külsőben sem közelít meg – de eljátszani sem tudta (hiába, Zuko drága azért eléggé összetett lélek). A szöveget meg már szóba sem hozom, mert csak magamat húznám fel vele.
Záróakkordként már csak annyit, hogy a sorozat fináléja előtt volt egy briliáns összefoglaló rész (a szereplők egy színdarab formájában megnézték, hogy mi is történt velük az elmúlt három évadban). A darab borzalmas volt, színtiszta paródia (és nem kevés önirónia az alkotók részéről), minden szereplőt kifiguráztak. Mikor hőseink kijöttek a színházból, egyikőjük röviden így foglalta össze a látottakat: „nem volt jó darab, de legalább látványos”. Sokáig mindenkitől azt hallottam, hogy ez tökéletesen igaz a filmre is, de ez ne tévesszen meg titeket – a látvány is vacak.