2011. február 20., vasárnap

A negyedik


Eredeti cím: I Am Number Four
Kiadás éve: 2011
Rendező: D.J. Caruso
Főszereplők: Alex Pettyfer, Diana Agron, Timothy Oliphant
IMDB: 6,3
Rotten Tomatoes: 29%

Ezzel a filmmel az a baj, hogy egyszerűen nem tudok objektívan nyilatkozni róla. Hónapok óta tűkön ülve vártam, utána úgy kellett feltörölni a székből, és alapjába véve tetszett is, bár nem kevés kivetnivalót hagy maga után.
Először is, én azon kevesek közé tartozom itthon, akik már olvasták a könyvet, és úgy mentek el megnézni. Így jogosan sérelmezhetem, hogy itt is elkövették azt a hibát az alkotók, amit sok más könyvadaptációnál is már: olyan részeket hagytak ki a filmből, amik bár a történetet nem befolyásolják, mégis fontos építőelemeket vesznek el annak egészéből. Ilynek például John világító kezének magyarázata, vagy éppen csak úgy általánosságban a Lorien leírása – ezt nagyon hiányoltam. És ezek miatt kicsit úgy is érzem, hogy John és Henri (aki amúgy szerintem „anri”, nem pedig „henri”, ahogy a filmben ejtették, tekintve, hogy a könyv szerint azért kapta ezt a nevet, mert a lorieni akcentusa franciára emlékeztet) kapcsolata elég sekélyes, pedig a könyvben az olyan jól le volt írva. Valamint így, mikor Henri simán kijelentette Johnnak, hogy az ő fajtájuk csak egyszer szeret életében, az az avatatlan szem számára annyira csöpögősen hangozhat, hogy barátnőm, aki nem olvasta a könyvet, felkuncogott mellettem.
De leszámítva ezeket az eltéréseket, kifejezette tetszett a film. Sok kritikus problémázott amiatt, hogy a készítők szerintük lerágott csonttal dolgoztak – nos, azt kell, hogy mondjam, hogy lehet, hogy lerágott csont, de van még rajta némi hús, mert szerintem bejött az alkotóknak a téma. Nekem is tetszett, a könyv is, a film is. Jó, jó, lelki gondokkal küszködő tinédzser szupererőkkel és közelgő világvégével, tudom, tényleg feldolgozták már párszor, de ha a tiniknek ez kell, akkor mit tegyen a filmipar?
Nagyon szépek voltak az effektek (leszámítva párat, mikor szereplőket kaptak fel a levegőbe, és az úgy nézett ki, mint valami C-kategóriás keleti csihi-puhi film betétéje), bár a porból lettünk, porrá leszünk dolgok kicsit talán eltúlozták. A harcokat remekül megkoreografáltak, szóval jelenet szinten minden szépen ott volt a helyén, de azt azért hozzá kell tennem, hogy epilepsziásoknak nem ajánlom – sok benne a villódzó fény. A mogok – azoknak, akik nem ismerősek a sztorival: a rosszfiúk – elég ijesztőek, elég gonoszak (ugyanazok az egydimenziós gonosztevők, mint a könyvben), bár néha kicsit kispályások.
Szeretném még a piros pontoknál kiemelni a kameramozgásokat – egyszerűen gyönyörű volt, főleg az első jelenetet olyan szépen megoldották, hogy csak úgy pupilláztak, és kerestem az állam. Valamint az aláfestő zenéket is nagyon eltalálták.
És végül a színészek maguk. Tulajdonképpen szinte mindenkivel meg voltam elégedve, ez alól aprócska kivételt képez talán Diana Agron, aki szinte ugyan azt a nebáncsvirág-formáját hozta, mint a Glee-ben. És itt jön Alex – ó Alex!. Na, ő az a faktor, aki miatt nem tudom objektívan megítélni a filmet. Mert ő aztán ááá… miért nem mászkál több ilyen pasi a világon! Szóval igen, olvadoztunk rendesen. Mondjuk nála is beütött a Jacob-hatás (értsd: az indokoltnál többet láthatjuk felső nélkül), de nem mintha panaszkodnék e miatt.
Egy szó mint száz, nekem tetszett, és a korombelieknek csak ajánlani tudom – a fiúknak a sok akció, a lányoknak Alex miatt. Higgyétek el, megéri.

Nincsenek megjegyzések: