Perzsia hercege - Az idő homokja

Eredeti cím: Prince of Persia: The Sands of Time
Rendező: Mike Newell
Főszereplők: Jake Gyllenhaal, Gemma Arterton, Ben Kingsley
Kiadás éve: 2010
IMDB: 6,9
Rotten Tomatoes: 37%
Sokat vártam, elég nagyot csalódtam.
Igazából az igazi probléma, hogy mikor megpróbálok visszaemlékezni erre a filmre, a kezdésen és a csúcsponton kívül csak az jut eszembe, hogy a főszereplő, Dastan herceg és Tamina Hercegnő mentek. De hogy hova? Előbb menekültek, aztán voltak struccfuttatáson (első kérdésem: ha az időszámításunk előtti Perzsiában járunk, akkor hogy a francba kerül a strucczsoké hátára arab szám?), aztán üldözték őket, aztán a sivatagban voltunk, aztán a templomban, aztán megint a sivatagban, aztán a temetésen… nem feltétlenül ebben a sorrendben.
Maga az alapötlet nem is lenne rossz: adott egy király, annak három fia (abból egy, a főszereplő örökbefogadott), egy féltékeny öcs, aki a trónra vágyik, egy szépséges hercegnő, egy szent város, meg egy ősi mítosz tőrrel és homokkal. A király öccse addig mesterkedik, csal és lefizet, ameddig a három herceg le nem rohanja a várost, meg nem szerzik a tőrt és el nem fogják a hercegnőt. Majd megöli a királyt, a legfiatalabb herceget, Dastant használva bűnbakul. Persze mi nem tudjuk, hogy a kedves nagybácsi a gyilkos, nem pedig a legidősebb báty, egészen… cirka fél óráig? Hát igen, ezzel a szállal még dolgozhattak volna kicsit az alkotók, húzhatták volna kicsit az agyunkat (bár én még az elején sem nagyon hittem el, hogy a legidősebb báty a gyilkos, tekintve hogy eléggé jófejnek állították be). A végén persze megtudjuk, hogy a nagybácsi egészen a gyermekkorukba akar visszamenni, hogy ott ölhesse meg a királyt (pontosabban: nem mentse meg az oroszlántól), de ehhez ki kell szúrnia a „homokórát” a tőrrel, ám akkor meg jön a világvége, ami aztán mégsem következik be, bár nem egészen vágom, hogy miért nem, de hát kellett a happy end.
Most pedig a részletek, mivel tudjuk, hogy az ördög ott rejtőzik…
Jake Gyllenhaal szuper volt – és most arról beszélek, hogy jól kigyúrta magát a szerepre, hanem arra, hogy nagyszerűen hozta Dastan karakterét. A srác néha kicsit comic relief volt a film alatt, de pont ez tetszett benne. Mert hiába került be Dastan a történet szerint az események előtt tizenöt évvel a palotába, azért a lelke mélyén mindig is utcagyerek maradt. Ezt nagyszerűen ecseteli a legelső jelenete: amíg fivérei készülnek a harcra, ő egy katonával birkózik félmeztelenül, miközben a többiek meg fogadnak rájuk. Szép kis herceg, mit nem mondjak.
Tamina, a büszke hercegnő, a tőr örzője, ő, nos.. ő egy büszke hercegnő, és mást nem is nagyon látunk tőle. Illetve, a film vége felé, mikor feláldozza magát, elengedi Dastan kezét, és bőgve lezuhan a mélybe… no igen, erre mondaná a Megasztár stábja, hogy „ez nem jött át”. Mellesleg pedig – barátosném rá a tanú – a filmben nagyjából csak négy olyan jelent volt, mikor majdnem megcsókolták egymást Dastannal, aztán mégse. Ezt egyszer el kell játszani minden ilyen filmben. A kettő még oké. A harmadik ilyen jelent már sok, köszönjük szépen.
A nagybácsi végig túl átlátszó volt, ha engem kérdeztek. Egyedül neki van feketével kihúzott szeme és csillogó kopasz feje – ha belegondolunk, az elő pillanattól kezdve azt ordítja, hogy gonoooosz.
Voltak benne szép planok, de itt úgy érzem, hogy az alkotók nagyon ki akarták hangsúlyozni, hogy egy játékból csináltak filmet: furcsa szögek, begyorsítják a képet, aztán lelassítják. Engem ez egy kicsit zavart. A jelmezek és a díszletek viszont állatiak.
Tetszett még a kis késdobáló, és az adóellenes sejk – na, ők nálam elviszik a film mellékszereplőinek járó pálmát. A legjobban az tetszett, ahogy Tamina ráveszi őket, hogy menjenek a templomba. „Rengeteg arany van ott. Adómentes.”
Viszont volt pár „nem értem” és nem oda való jelent is. Pl. nem egészen értem, miért kellett akkora feneket keríteni annak, hogy egy nemes akárkicsoda kíséretében lopakodnak be a temetésre. Oké, értem én, hogy Tamina akkor szerezte meg a tőrt – ki tudja, hányadára? -, de ezt meg lehetett volna sokkal kevesebb cicomával is oldani. Illetve nagyon nem tetszett még a „csúcspont”, mikor Tamina feláldozta magát. Nagyon szép volt viszont mikor Dastan még a saját élete árán is képes lett volna bebizonyítani bátyjának, hogy nem ő apjuk gyilkosa.
Száz szónak is egy a vége: a Perzsia hercege egy viszonylag igényes blockbuster, amit mindössze ott rontottak el, hogy túl sok akciót akartak belezsúfolni, így egy szépen folyó, emelkedő cselekményszál helyett kaptunk egy enyhén hullámzó, lagymatag valamit. A végét viszont még mindig nem értem.